Hétszázból kérek - mondtam szórakozottan az egyik avasi sörözőben június utolsó napján, miközben kitettem a pultra egy ezrest a csapolt sörért cserébe. Igazából azt sem tudtam milyen sört kaptam, hiszen közel 20 éve nem jártam ott. Akkor is csak a fővárosi unokaöcsém választotta ezt a helyet, aki nyaranta gyakran járt le a Testvérvárosokon lakó nagyszüleimhez abba a lakásba, ami egyébként majdnem szemben van azzal a társasházzal, amibe én költöztem.
A sör amúgy Kőbányai volt, ami nem épp a kedvencem, de aznap nem zavart. Hideg volt, oltotta a szomjat és volt benne alkohol, ami segített kicsit kiengedni a gőzt. Nehéz nap volt mögöttem: 15 év után aznap hagytam el a belvárosi otthonomat, de nem a tény csinált ki, hanem a hetek óta tartó dobozolás és több napos rohangálás a két lakás között. Alig éltem. A sört (és aztán még egyet) megittam, majd szinte félálomban mentem a lépcsőházig, szálltam be a liftbe és dőltem le az ágyamba egy lakásban, ahol addig még soha nem aludtam.

Az új lakásomban. Ami persze egyáltalán nem emlékeztetett arra, amilyen a korábbi lakásom volt, vagy arra, amilyen új otthonra vágyok. Dobozok, szétszerelt bútorok mindenütt. Akkor viszont olyan fáradt voltam, hogy ez nem igen érdekelt, csak a vízszintre vágytam, meg szép álmokra. Előbbi volt, utóbbira nem emlékszem.

Azóta három hét telt el, és ahogy lenni szokott, semmi nem úgy alakult, mint terveztük. A szaki nem akkor jött, nem úgy lett kész, a dobozba nem az volt, ami rá van írva, de legalább kinyitni sem volt könnyű, mert a sniccer mindig pont akkor tűnt el, mikor szükség lett volna rá (észrevették, hogy csomagoláskor a cellux szokta ugyanezt csinálni?). Erről szóltak a napok. Esténként aztán ipari mennyiségű dobozhalmokkal lifteztem a kukáig, majd a már említett egységben elszürcsölt söröm mellett arról tanakodtam magamban: vége lesz-e ennek valaha?

A héten, egészen pontosan szerdán éreztem úgy először, hogy igen. Ekkor kerültek be a beltéri ajtók a szobákra, és akkor felismertem, hogy már csak apróságok maradtak hátra: ott még javítani kell a festést, de itt már készen van. Oda még kell egy szőnyeg, de ide már felfúrtuk a képeket. Oda még kell egy polc, de ide már megvettük a szekrényt. Napról napra formálódik, a lakásból otthon lesz.

Közben lassan visszatért a normál életem: újra dolgozok, bringázok, találkozok a barátokkal, mint régen. Most már csak ki kellene aludjam magam, azt ugyanis még nem sikerült. Szóval túlélhető ez a költözés, de azért értem azt is, miért nem csinálja olyan gyakran senki. Most legalább 15 évig én sem szeretném.