A november 1-jei mindenszentek ünnepe és a november 2-ai halottak napja európai kultúránkban szorosan összekapcsolódik. Ilyenkor a legtöbben ellátogatnak a temetőkbe és virágot, koszorút visznek, vagy gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik sírjánál, illetve rendbe teszik azt. A halottainkra való emlékezésnek ez a formája a Kárpát-medencében élő emberek túlvilághitéről és halottkultuszuk sajátosságairól is árulkodik.
- A mindenszentek ünnepe az 1. században alakult ki a katolikus egyházban, napjainkban főünnep, így a római katolikusok számára kötelező a templomlátogatás. Bálint Sándor néprajzkutató megfogalmazása szerint „mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezik meg” – idézte Viszóczky Ilona, a Herman Ottó Múzeum néprajzos-muzeológusa. – Aztán ez az ünnep a századok folyamán átalakult és a 7. századtól főleg a clunyi bencések hatására általános elterjedtté és a halottak napja előünnepévé vált – tudatta.
Átvették a protestánsok is
Hozzátette, mint egyházi ünnepkör, később a protestáns közösségek számára is jelentőssé vált és a protestáns hívek is átvették a gyertyagyújtás szokását. Ugyanakkor a görögkatolikusoknál más liturgikus kerete van a halottakról való megemlékezésnek, de a sír- és családlátogatás ugyanúgy jelentős ott is.
Elmondta, a Kárpát-medencében megfigyelhetjük, hogy a sírokat eltérő szimbólumok jelölték, attól függően, hogy férfi, női, vagy gyermeksír-e, illetve a családi állapotot is le lehetett róluk olvasni. A felekezeti hovatartozás jelölése azonban csak a reformáció idejében jelent meg. A katolikus sírokat kereszt, a reformátusokét kehely, a görögkatolikusokét pedig kettőskereszt díszíti.
Megtudtuk, a paraszti közösségekben a fából készült sírjelek voltak a jellemzőek és a reformátusoknál később is inkább a kopjafát részesítették előnyben, amelynek díszítése vidékenként eltér. Szatmárcsekén például jellegzetes csónak alakú. A kő sírjelek csak a 18. században, a főúri, nemesi, polgári házak szokásaival terjedtek el. A megye bükkaljai, vagy tokaj-hegyaljai településein, a Bodrogközben, illetve a határ túloldalán, Kárpátalján is jellemzően kő sírjeleket készítettek. Az Aggteleki-karszt területén Kunt Ernő antropológus végzett ezzel kapcsolatos átfogó kutatást.
Mindig családi ünnep volt
- A halottak napjára való koszorúfonás és a sírok virágokkal való feldíszítése pedig csak a 20. század első felére vált általánossá a parasztság körében is. Korábban csak fenyőágakkal és kézzel készített papírvirágokkal ékesítették fel a sírhelyeket. Napjainkra pedig szinte valóságos virágkultusz, ami ebben az időszakban a temetőkben megjelenik. A krizantén ilyenkor nyílik, ezért előszeretettel választják – ismertette az etnográfus.
Megosztotta, vannak olyan vidékek, ahol hagyomány volt, hogy a hozzátartozók együtt ebédeltek mindenszentek, illetve halottak napján. Desszertként otthon sütött ünnepi kalácsot kínáltak fel, vagy a falubeli szegényeknek adták oda, cserébe azért, hogy imádkozzanak a család halottaiért. Utána pedig a rokonság közösen ment ki a temetőbe. Ez alatt egy üres terítéket hagytak az asztalon az elhunyt családtagok számára, mert úgy gondolták, hogy ezen a napon a halottaik hazalátogatnak, amíg templomban vannak, amikor harangoznak, vagy az éjszaka folyamán.
Bővülő temetkezési szokások
- Sok helyen halottak hetének nevezték az ünnepkör hetét, ami már az őszi betakarítás lezárásának az időszaka. November 1-jén és 2-án semmiképpen, de van, ahol egész halottak hetén munkatilalom volt, nem fogták be a lovakat és az asszonyok sem végeztek nagyobb ház körüli munkát. Ennek az állt a hátterében, hogy nem szerették volna megbolygatni a halottakat a földmunkával. Féltek tőle, hogy ellenkező esetben kelésesek lesznek. Mosni pedig azért nem volt szabad, mert akkor a halott vízben állna – számolt be a néprajzkutató.
Felhívta rá a figyelmet, hogy a halottaktól való búcsúzáshoz kapcsolódó szokások folyamatosan átalakulóban vannak. A temetőkben már csak a 20. század második felében épültek ravatalozók és a polgárosodás, városiasodás hozta magával az urnás és szóró temetkezést. Még az 1950-70-es években is jellemzően otthon, a tisztaszobában ravatalozták fel a halottat nyitott koporsóban. A rokonok, barátok pedig egy imát elmondtak mellette. A siratást gyakran a közvetlen hozzátartozó maga végezte, recitáló, erős érzelmeket kifejező énekkel, de hívhattak hivatásos siratóasszonyt is.
Kiemelte, a haldokló mellett azonban nem volt szabad hangosan sírni, nehogy visszatartsák a távozó lelkét. A katolikus családokban papot hívtak hozzá, hogy feladja neki az utolsó kenetet, ami napjainkig megmaradt a vallásos családokban. Régen a rokonok ásták ki a sírt is és, vagy a közvetlen hozzátartozók gondoskodtak a halott felkészítéséről a temetésre, vagy távolabbi rokonok, illetve egy specialista. A temetés, vagy gyászmise után, pedig halotti tor keretében megvendégelték a jelenlévőket, ami máig élő hagyomány.
Segítették a lélek eltávozását
- A halottas házban mindent megtettek az elhunyt túlvilági útjának megkönnyítéséért is, mert abban hittek, hogy az élet a halál után is folytatódik, csak más formában. Ezért megállították az órát és folyamatosan imádkoztak a halott mellett. Letakarták a tükröt egy fekete, esetleg pirossal is díszített kendővel, vagy kifejezetten erre az alkalomra készítettek egy kendőt, hogy a tükörben ne lássa meg senki a halottat és ő maga, a lelke se lássa meg magát. Néhány helyen még az ablakot is kinyitották a távozó léleknek. Az asztalra pedig vászon gyászabroszt helyeztek, amelynek fekete, vagy sötétkék lehetett a díszítése. A halottat is általában lepellel takarták be, amit eltemettek vele együtt és a koporsóba az imakönyvét, sőt a szemüvegét is mellé tették. A katolikus házakban szentelt gyertyát gyújtottak az elhunyt mellett és szenteltvízzel meghintették a testét – sorolta a Herman Ottó Múzeum néprajzos-muzeológusa.
Elmagyarázta, mindezek a cselekedetek arra irányultak, hogy megakadályozzák a halott kísértetként való visszatérését és ártó szándékát. Ha valakinek az álmában megjelent az elhunyt, azt próbálták értelmezni és teljesíteni a halott kérését. Az utolsó kívánságokat mindig fontosnak tartották, például, ha a haldokló rendelkezett arról, hogy milyen ruhában temessék el, akkor abba öltöztették.
Keveredő vallási hiedelmek
A második világháború után a paraszti közösségek életrendje és a szoros helyhez kötött életmód megváltozott. Elkezdtek bejárni a városba, mert új munkahelyek teremtődtek, mind az ipar, mind a szolgáltatások terén. Tehát megszakadt a zártabb közösség és megváltozott a vallásgyakorlás, inkább a család körébe szorult vissza. Ez hatással volt a halottkultuszra is. Ami megmaradt, hogy a halottnak ma is megadjuk a végtisztességet és gondoskodunk a sírhelyekről. Mindeközben kinyílt a világ és megismertünk más vallási hiedelmeket is. Manapság sokkal inkább az egyén elképzelései és gondolkodása határozza meg a halálhoz és az elhunytaktól való búcsúzáshoz való hozzáállást is, mint a közösség.
- foglalta össze Viszóczky Ilona.
Végül megemlítette a halloweent, amely kelta eredetű angolszász ünnep október 31-én, a tél elején, amikor egyre hamarabb sötétedik. Ott helyben – a tél végi farsanghoz hasonlóan – a 17. századi vidéki hagyományok része volt ez. A rémisztő jelmezeket azért vették föl és a töklámpásokat is amiatt faragták és tették ki az ablakba, hogy elhárítsák az ártó szellemeket. A töklámpás konkrétan Fukar Jack ír legendájához kapcsolódik, aki többször átverte az ördögöt. Viszont Magyarországon a halloween amerikai közvetítéssel, már kiüresedve, tökfaragó műhelyekké és horror partikká alakulva, divathullámként jelent meg, amit a kereskedelem kihasznál.
