A fennmaradt források szerint az első hivatásos hóhérok a XIII. században jelentek meg Európában. Mély megvetés és kiközösítés volt sorsuk, mesterségük apáról fiúra szállt.
Magyarországon a gyepmesterek, azaz sintérek mellékfoglalkozása volt a kivégzés a 19. századi igazságügyi reformig.
Kovács, később Bogár János főhadnagy a leghírhedtebb magyar hóhér volt, aki a második világháború utáni első három évben több mint háromezer embert akasztott fel. Olyan neves történelmi személyiségek vére tapad a kezéhez, mint Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezető, Rajk László kommunista belügyminiszter vagy Nagy Imre volt miniszterelnök.
A börtönszlengben a hóhér foglalkozás művelőjére: masnikötõ, gallérkészítő, mázsamester, vihodár, bogárimre, galóca, majsztró.
Pradlik György az utolsó hóhér Magyarországon, 1976-tól tizenkét éven át dolgozott másodállásban börtönőri hivatása mellett, a kivégzéseket megörökölte. Mint mondta, csak így lehetett bekerülni „a csapatba”, ő kitüntetettnek érezte magát, mikor felkérték erre a feladatra. Két segédjével együtt járta az országot, és hajtotta végre a halálos ítéleteket. Volt Szegeden, Vácon és Győrben.
A kivégzések hajnal 5-kor kezdődtek, végrehajtói már fél órával előtte megérkeztek, dolgoztak. – Fölállítottuk a fát, még egyszer megbeszéltük, kinek mi a teendője – emlékezett vissza, majd hozzátette, két őr hozta az elítéltet, mert nem mindenki jött önszántából a vesztőhelyre.
A cölöp bitófák tetején egy kampósszeghez volt rögzítve a felső hurok. A kötelet mindig az ítélet-végrehajtó készítette el, hogy annak bizonyos csomója az áldozat nyaki ütőerére szoruljon, így mikor meghúzzák a kötelet, elszorítja az eret. Az akasztást legalább két ember végezte, az egyik (a hóhér, más néven ítélet-végrehajtó) a nyaki kötélért volt felelős, míg egy másik ember vagy kettő (fogó vagy emelő és húzó) a lábainál húzta lefelé a vétkest egy másik kötéllel, ami a térde felett volt rögzítve. – Egy pisszenés volt, hogy emelj, kettő, hogy engedd. Mindeközben több, akár 15-20 centimétert is nyúlt a test. Az áldozat elvesztette eszméletét, elszakadt a nyakcsigolyája, az ítéletvégrehajtó pedig egy mozdulattal kiemelte azt. Gyakorlatilag kitekerte a nyakát.
A börtönben lévő gépkocsiknak az volt a szerepe, hogy a motorokat beindítva elfedjék az utcára szűrődő zajokat, ha az elítélt esetleg őrjöngeni kezdett volna. Erős nyugtatót adtak az elítélteknek a végrehajtást megelőző éjszakán. A halálraítéltet rendszerint hajnali ötkor végezték ki, az akasztás előtti éjjelen még lehetett egy utolsó kívánsága. A jogszabályi rendelkezés szerint átlagon felüli élelemben kellett részesíteni, de ez nem pazar lakomát jelentett. Kérhettek egy felest vagy egy üveg sört, esetleg három deciliter bort, de többet nem.
A felvételen elmondja, mind a mai napig kiáll e mellett a módszer mellett. – Irritáló az, hogy eltörölték a halálbüntetést. Főleg amikor több embert megöl valaki. Nem gondolom, hogy nekem kell végrehajtanom ezt a halálos ítéletet, de minden további nélkül megtenném. Nem a bosszú vezérelt egyikünket sem, csak egy feladatnak tekintettük. Az elsőnél olyan stressz alatt voltam, hogy nem tudtam aludni egész éjjel – utalt arra, hogy szerette volna, ha minden tökéletesen történik.
Pradlik György római katolikus családból származik. – Istenfélő ember vagyok, de azokat a bűnöket, amit egyes emberek elkövetnek, az Úristen sem tudja megbocsátani – vallja Magyarország utolsó hóhéra, aki másodállásáról nem számolt be még gyermekeinek sem. Lánya és fia 2009-ben tudta meg, mikor a stáb felvételt készített róla. Szerinte ez nem tartozott tizenéves gyermekeire. A film itt tekinthető meg.
Az utolsó miskolci kivégzés 1982. február 5-én volt. Nem tudni, ő volt-e itt, mert a filmben nem hangzik el Miskolc mint országjáró állomás, de Kohányi Ferenc hóhéra is nagyon értette a dolgát. Mint ahogy korábban már írtunk róla, visszaemlékezésekből tudni, hogy azonnal kiválasztotta az elítélt kötelét, miután ránézett a nyakára.
Sorozatunk utolsó részében érveket sorolunk fel a halálbüntetés mellett és ellen, az írás Tóth J. Zoltán egyetemi oktató tollából származik. Tartsanak velünk!
