Vélemény
Olyan hajnali egy óra felé járhatott, amikor iszonyatos égzengés szakította meg az addig békés éjjel monotonitását. A dörgéseket kísérő villámok egyre gyakrabban vakuzták tele az eget, már-már nappalt teremtve az éjszakába.
„Túl sok az árnyék ebben a városban, ezért döntöttem úgy, hogy a fényről fogok írni. Miskolc ezernyi titkát csak elhullajtotta az emlékezet, hogy egyszer újra megtaláljuk őket. Amint felemeljük és markunkban tartjuk, máris fényesedni kezdenek” – írja Miért Miskolc? című kötetében Fedor Vilmos. A lokálpatrióta 63 válaszban indokolja meg, hogy miért szereti Miskolcot.
Legalább havonta egyszer a hipós mosószappan mindent átható szagára ébredek. Nagyon nem lep meg, hiszen előző este nekem kell kikészíteni a hullámlemezes mángorlót.
Tipikus egyszintes, gangos ház a miénk a miskolci Széchenyi utcán. Egyetlen komfortos lakással az utcafronton. Lent, fenn és a szuterénban csupa szobakonyhás bérlemény. Az emeleten és a földszinten komoran sötét, messziről bűzös, kétkabinos közös WC. Hagyományos szokásrenddel. Szántó István jegyzete.
Az idő pénz. Sőt még annál is értékesebb. Mihelyst életünkben megkezdődik a visszaszámlálás, jólesik sáfárkodni a maradékkal. A kórházi intenzíven lemeztelenítenek, de az órámat nem adom. Pittyegnek a monitorok, de én inkább a karórám érces hangú, megnyugtató ketyegését hallgatom. Egy perc hatvan másodperc- ideális lazító, se több se kevesebb, pontosan annyi, mint az optimális pulzusszám, a normális szívverés. Mindig tudnunk kell, hányadán is állunk.
Kora ifjúságomtól különös vonzódást érzek a rádióhoz. A rádiókhoz. A nagyszobánk legmeghittebb sarkában, édesapám éjjeliszekrényén minden este világít a varázsszemes Orion. Mihelyst vége a tízórási híreknek, átkapcsol a rövidhullámú Szabad Európára. Számomra a sistergő, zavaró sípolással vegyülő beszéd már altató. Disszidens bácsikám itthon még sosem látott tranzisztoros japán zsebrádiókkal halmoz el. Barátaim elkábulnak a markomból kiszüremlő slágerkoktéltól. Első Trabantomban igazi luxus a Videoton autórádió, hallgatásáért havi 10 forintot fizetek a postai előfizetésért.
Sokat költözünk, lakást, zárakat cserélünk és néhányszor kocsit is váltunk az életben. Mindannyiszor marad vagy előkerül egy jó pár, már soha semmire se jó nyelves vagy fűrészfogú, szekrényekbe való apró vagy speciális slusszkulcs. Akár el is hajíthatnám, de sosem teszem. Gyűjtögetem. Mígnem egy hatalmas és súlyos kulcsgombolyagom lesz. Pontosan olyan, mint amilyen Miskolcon csak Grósz Géza és Szegedi Mihály lakatosoknak volt. Már fiatalon irigyelem tőlük, hiszen akinek ilyen van, az a világ összes zárával, lakatjával könnyen megbirkózhat.
Mazsorettek masíroznak a miskolci főutca reggeli verőfényében. A katonás indulók, a csínadatra zenéje mindannyinkat a szerkesztőség egyetlen erkélyére csábít.
Csodálatosan szép, aranysárga plüssmacit kaptam édesapámtól. Majd évente egyszer-kétszer elmeséli, hogy milyen kalandos úton szerezte meg a Blaha Lujza téri Corvin áruházban. Övé, azaz a miénk lett az utolsó... Jegyzet.
