„Amikor elindultunk Miskolcról Afrika felé, még nem tudhattuk pontosan, hol húzódik majd az út vége, és nem kilométerben mérve. A Budapest–Bamako Rally hivatalosan kalandverseny, jótékonysági ágyúgolyó futam, de akik végigcsinálják, pontosan tudják: valójában belső utazás, amely térképeken nem jelölt állomásokon halad keresztül.
Az út Európa rendezett aszfaltjain, az óceáni hajózáson át, Marokkó köves sivatagos földjén és a kősivatag könyörtelenségén keresztül vezetett a hírhedt Sahel övezetbe. Nyugat-Afrika kaotikus, nagyon is élő világába vezetett. Volt por, hőség, mentések, lerobbanások. Határátkelések órákig tartó várakozással és voltak pillanatok, amikor egyetlen döntés választotta el a továbbhaladást a feladástól.
A rally azonban nem csak az autók állóképességéről szól, hanem az emberekéről is. Az úton újra és újra bebizonyosodott, hogy Afrika nem az, aminek Európából látjuk: nem csupán szegénység és nehézség, hanem remény, düh, mosoly, kíváncsiság és méltóság. Egy üveg víz, egy integető gyerek, egy segítő kéz vagy vontatókötél a semmi közepén – ezek az apró találkozások adták az út igazi értelmét.
A csapat nemcsak kilométereket gyűjtött, hanem történeteket is. Lerobbant járműért való visszafordulás, sátorverések a porban, a tűző napon Döntések, amelyeknél nem az volt a kérdés, mi a kényelmes, hanem mi a helyes. Az adományok szétosztása pedig emlékeztetett arra, hogy a rally valódi öröksége nem a célvonalnál ér véget. Még ma is vittünk tonnányi adományt, és néztük az érte kapott pillantásokat.
Amikor végül Afrika nyugati partján, Sierra Leonéban az út végét ért, világossá vált: a Budapest–Bamako ismét nem hagyta érintetlenül a lelkeket. Aki végigmegy rajta, az már nem ugyanaz, mint aki elindult. Több türelemmel, több alázattal és mélyebb hálával tér vissza, nem csak Európába, hanem a mindennapokba is.
Ez az út szervizben kezdődött, és szervizben végződött, de azt hiszem, bennem soha nem fog véget érni.”
