Azért, mert ez a város korszakos irodalmi találkozásoknak adott otthont.
Amikor Lillafüred kies völgyének híres palotája megszületett, sokan jöttek ide az ország minden pontjáról, hogy megcsodálják a különleges épületet. A pesti társasági események mindegyikén szóba került a bükki „helvétzia”, sokan tervezték, hogy szobát foglaltatnak és „leutaznak” megnézni azt a helyet, melyről egy ország beszél. Sok fontos, országos jelentőségű társasági esemény helyszínéül választották akkoriban Lillafüredet. Az Írók Országos Egyesületének vezetősége is úgy döntött, itt rendezi meg országos találkozójukat.
1933. június 10-én vette kezdetét a magyar írótársadalom mindaddig legnagyobbra tervezett eseménye, melyre oly sokan jelentkeztek, hogy azok számára, akik érdeklődőként érkeztek Lillafüredre, már nem jutott szoba. Szerencsére a környező panziók és szállók befogadták őket, közöttük József Attilát is. Kicsit borongós, szeles idő fogadta a vendégeket, legalábbis az első, ismerkedő sétákról készült képeken a vendégek felöltőben állják körül és hallgatják vendéglátóik lelkes előadását.
A díszes nagyteremben összegyűlt írókat, könyvterjesztőket a főispán a következő gondolatokkal köszöntötte. „Önök, Uraim, vigyék hírül és mondják meg mindenkinek Lillafüred szépségeit, gyönyörűségeit, vadregényes csodáit, és mint a magyar kultúra magvetői, térjenek ide vissza minden évben, mert az én elgondolásom az, hogy Lillafüredből magyar Helikont csináljunk, a magyar elmék, a magyar szívek és lelkek találkozóhelyét.” Aztán a köszöntők között egyebek mellett elhangzott Pakots József elnök örök érvényű gondolata, mely így szólt. „Az irodalom művelői számára sem jobb, sem baloldali író nincs, csak magyar író van.” Az első előadást Móricz Zsigmond tartotta, ki ezer szállal kötődött a megyéhez, és amikor Miskolcra jött – ami élete során gyakran előfordult –, sohasem felejtette el megsüvegelni a miskolciak teljesítményét, amit kulturális örökségük ápolása terén kifejtettek. Többször mondta, hogy ő barátként és rokonként jön ide, hiszen itt földijeivel találkozik. Előadását „A magyar nép és az irodalom” címmel tartotta. Az első napon az írók emléktáblát is avattak az utolsó magyar polihisztor, Herman Ottó otthonának, a Pele-laknak falán. Az est vitathatatlanul legnépszerűbb eseménye volt a vacsora, és az azt követő mulatozás, ami a Mátyás-teremben – az elmondások szerint – reggelig tartott.
A másnapi előadásokat még megtartották, de hétfőn szomorú hír érkezett a fővárosból. Váratlanul elhunyt az időközben Budapestre visszautazott Pakots József elnök. Kosztolányi Dezső, az IGE főtitkára, az írókkal egyeztetve bezárta a tanácskozást, így a többség hétfőn elutazott, csak néhányan maradtak.
Szerencsére közöttük volt József Attila is, aki ekkor látja meg azt az asszonyt, aki iránt pillanatok alatt oly erős vonzalmat érez, hogy megírja a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát. Sokan és sokszor próbálták összefoglalni azt az érzést, amit egyszerűen csak úgy hívunk, szerelem. Arra a kérdésre, hogy mi a szerelem, a legszebb választ József Attila adta meg. A szenvedélyes szerelmi vallomás, melyet impresszionista és naturalista képek szőnek át, olyan elemi erővel festi meg az emberiség legtisztább és legmélyebb érzését, hogy pillanatok alatt magunk is a hatása alá kerülünk, és szomorú-magányosan ülve a csillámló sziklafalon, együtt éljük át az elvesztést, majd keresést földön és égbolton, az ösztön és tudat különös táncai közepette. Végül vele vagyunk a kijózanodásban, a sok „talán” között járva, bízva egy viszontlátásban, egy igazi találkozásban.
Ugyanekkor születik József Attila Babitshoz írt verse is Magad emésztő címmel. Berda Józsefet, aki szobatársa volt Lillafüreden, a költő az éjszaka közepén felébreszti, hogy hallgassa meg két új versét. A szobatárs akkor még nem tudhatta, hogy a sors, mint legnagyobb rendező, őt ajándékozta meg azzal a csodával, hogy a szerelmes vers első hallgatója lehetett. Ráadásul nem mástól, mint a legavatottabb előadótól, magától a szerzőtől.
Amint az akkor még névtelen múzsát elvitte a vonat, a költő is csomagolt, hogy megkeresse őt. Annak, hogy valamikor is létrejött volna az újabb találkozás, mely beteljesíti a szerelmet, nincsenek nyomai. Zaklatott életének egyik különös délibábjaként maradt meg az utókornak. És azóta hányszor és hányszor szavalták a csodálatos sorokat, ünnepélyeken, irodalmi közösségekben, vagy éppen fiúk és felnőtt férfiak szívük választottjának szerelmes, gyertyafényes estéken, házasságkötéskor, vagy régen kihűlt szerelmekre emlékezve.
2010-ben a költészet napján – e könyv szerkesztője, Borkuti László könyvtárigazgató ötletére és szervezésében – 760 középiskolás szavalta a verset egyszerre a költő szobránál. Ez új Guinness-rekordot jelentett, de a résztvevőknek valószínűleg ennél sokkal többet.
A főispán vágya, hogy évről évre itt találkozzanak az írók, nem valósult meg. A gazdasági válság idején, majd az azt követő szegénységben az írók talán nem is tartották volna ildomosnak az ünneplést. A harmincas évek végén pedig már sokan érezték a háború előszelét. És milyen furcsa a sors. A háborús évek alatt még egyszer Lillafüredre érkeznek az írók, hogy a hadügyminiszter meghívásának eleget téve arról tanácskozzanak, hogy háborús időkben mi az írástudók felelőssége. Történik mindez akkor, amikor Radnóti Miklós a Balkán poros útjain, étlen-szomjan már egy munkatábor felé botorkál.
De nem akarom ezt az írást merő szomorúságban befejezni. Inkább szeretném hinni, hogy a magyar Helikon múzsái nem haltak ki, itt élnek most is a bükki hegyek ölelésében, és csak arra várnak, hogy egyszer visszatérjenek ide azok, akiket megérinthetnek, s akikben ez az érintés új gondolatok elindítója lesz az olvasók, az irodalomszeretők nagy örömére és megelégedésére. Jó lenne.
Az irodalom, a költészet nem csak a könyvekből vagy a tanórákon szól hozzánk - része az életünknek. Ha irodalom és Lillafüred, sokaknak eszébe jut József Attila Ódája, hiszen azt már az iskolában is megtanuljuk, hogy a magyar irodalom egyik legismertebb alkotását itt, Lillafüreden írta a költő az IGE, az Írók Gazdasági Egyesülete által szervezett, 1933-as írótalálkozó idején. Ezt emléktábla is hirdeti a Palotaszálló bejárata közelében. A versben a bükki táj szépsége is megjelenik. S "a hegyek sörénye", a lombok, a fehér kövek, a Szinva vagy a barlangok csendje ma is ugyanúgy elbűvöli a látogatót, mint annak idején a költőt.
