Több mint egy évtizeden át egyedüli gyerek voltam a belvárosi házban. Bejárásom volt a házmesteri pincelakástól a padlásig. Kedvence lehettem a csaknem szomszédos, teljesen egyedül élő Etelkának. Lenyűgözött a szépen berendezett másfél szobás lakása. A gangon biciklizve, ha hívott, ha nem, becsábultam hozzá. Nagyon tetszett nekem a cirádás Telefunken rádiója, amelynek a varázsszeme állandóan villogott, a masina meg mindig halkan szólt. Minden sarokban egy óriási ernyős állólámpa világított, mellette meg nagy, bordó rekamié emelte az igazi polgári lakás miliőét.
A csúcs persze a kétajtós, nagy, álló ingaóra, az általam ismeretlen paravánszerű spanyolfal társaságában. A mi nagy, üres lakásunkhoz képes kitűnt, az óra, amely nem járhatott, mert hiányoztak belőle a súlyok. Egyszer, anélkül, hogy kíváncsiskodtam volna, magától árulta el, hogy számára mennyire kedves ez az időmérő szerkezet. Állítólag negyedóránként harangozott, de a háborúban aranynak vélték az oroszok és a súlyokat magukkal vitték.
A mi időnkben, az ötvenes évektől Etelka a Tüzép vállalatnál volt tisztviselő, szerencsénkre a szénellátási csoportnál. Ez kapóra jött mindannyiunknak, hiszen tőle is függött, kinek mikor szállítanak és melyik bányából. Az emeleten lakó asszonyok jó időben, minden délután sorra kiültek az erkélyre. Elsőre mindannyian az ajtajuk elé álltak, de néhány perc múlva már együtt könyököltek előttünk. A volt megyaszói jegyző nagyothalló felesége csak bólogatott. Juliska, a búzatéri kifőzde szakácsa jól megértette magát Eszter nénivel, aki csak amolyan alkalmi bejárónő volt. Etelka, a tipptop elegancia megtestesítője kilógott a sorból. Mihelyst hazaért a munkából, selyem köntösre váltott, így mindenkinél elegánsabbnak tetszett.
Nem illő, de sokszor hallgatóztam, és most is csak azt mondhatom, akadt közös témájuk. S nemcsak a szénhiány vagy az időjárás. Egy olyan időben, amikor háromszor is meg kellett gondolni, mikor, hol és kinek mit mondunk. A csacsogásuk közül nem felejtettem el, Etelka egyszer, teljesen váratlanul hozta szóba, hogy valamikor, a világháború előtt a budai várban dolgozott és a siklóval járt fel. Ez a várbéli utazása kíváncsivá tett.
Végül is csaknem húsz esztendőm volt arra, hogy ebben a sokféle ember lakta házban mindenkit megismerhessek. Közülük Etelka volt az egyetlen, aki leginkább különbözött a többiektől. Például újság csak Etelkának járt, aki kora reggel az erkélyen cigarettázva lapozta. Később magam is tőle kölcsönöztem az Észak-Magyarországot. S mielőtt elköltöztünk, családiasan jó volt a szomszédság. Megesett, hogy korán becsengetett, a levélnyíláson át becsúsztatta a lapot, ha felfedezte benne a cikkemet. Így emlékeztem rá hosszú évtizedekig.
Végül jó húsz évig nem is hallottam a régi szomszédjainkról. Majd egyszer valaki telefonon értesített, hogy Etelka hosszú betegség után a kórházban elhunyt. S belefoglalt a végrendeletébe. Egyetlen rokonától tudtam meg, hogy halála előtt sokat emlegetett, és emlékezett rá, nekem mennyire tetszett az a súlyaitól megfosztott állóóra. Sosem hittem volna, Etelka írásba foglaltatta, ez csak az enyém lehet.
Meghatódtam, megilletődtem és elszomorodtam. Bár elköltöztünk, illő lett volna egyszer-kétszer nekem is érdeklődni a hogylétéről. Végül ősz fejjel elballagtam az örökségemért, amely rám várt. A már csaknem kipucolt üres lakásból az órához megkaptam a sokat megcsodált paravánt is.
Ott tudtam meg azt is, hogy Etelka párja háborús bűnök miatt menekült el Miskolcról. S ezek után egyedüllétre rendezkedett be. Tragikus magányában teljesen bezárkózott, s miután mi is elköltöztünk a házból, még a folyosói traccspartik is megszűntek.
Becsben őrzöm a világos, politúros állóórát. Sokszor gondoltam, hogy meg kellene csináltatni. Talán, ha egyszer az oroszok visszahoznák az inga elorzott súlyait.
