Hogy szerzett tapasztalatokat, miként készült az életre, a munkára?
- A Vasgyárban felnőve megtanultam a gyártelep rendjét, hogy négyszer fúj a gyár, és hogy a felnőtteknek köszönni kell. A fiúiskolában kiemelkedő képességű tanárok tanítottak (Kiss Jánosné magyart, Fekete Dezső testnevelést, Juhász Tibor éneket, Kordováner Árpád rajzot). A közösségre az úttörőmozgalom nevelt, amit szerencsémre olyan egykori cserkészvezetőkre bíztak, mint Réti Ali, Ötvös Zoli, Gulyás Bandi, Mátrai Kesza. Nekem mindannyian ma is bácsik. A Bláthytól máig használható szakmát kaptam, de általános műveltséget is adtak a kezembe a kiváló tanárok, mint többek között dr. Magyari István, Szabó Károly és dr. Rabb Tibor. A Drezdai Műszaki Egyetemen 1974-ben szereztem mérnöki diplomát, zajcsökkentés és műszaki akusztika szakon. A magyar néphadseregben, a Honi Légvédelem rendszerén keresztül közelről értettem meg a szervezett, jól felszerelt honvédelem fontosságát, pár napig még a lillafüredi Sziklában is szolgáltam. Az Északterv volt az első munkahelyem, ahol sajátos szakmámon keresztül betekintést nyerhettem egy 500 fős tervezővállalat működésébe, mert kezdettől fogva részt vehettem a tervtanácsokon, tervzsűriken.

A Drezdai Műszaki Egyetemen diplomázott, majd 1991-92-ben Dortmundban dolgozva személyesen is megismerhette ott a többpárti demokrácia működését. Hazatérve kinti tapasztalataiból mit szeretett volna itthon is átültetni a gyakorlatba?
- A rendszerváltás után egy irodatechnikai cég magyarországi képviselőjeként beleláttam a közepes nagyságú cég működésébe. A volt NDK egyik bútorgyárának felvásárlásakor megtapasztalhattam, hogy milyen az, ha egy ország termelőüzemeit egy másik fél felvásárolja és leállítja. Közelről érzékeltem, ami nemsokára itthon is bekövetkezett. Egy barátom segítségével szabadidőmben részt vettem a város önkormányzati ülésein és más rendezvényein. Aztán este a városháza melletti kocsmában meglepetten láttam, hogy a korábbi ellenfelek a kemény viták után is le tudtak ülni együtt egy pohár sörre.

Volt a Borsodterv igazgatója, a rendszerváltás után más cégeknél is dolgozott, MSZP-politikusként pedig két ciklusban (2002-2010) Miskolc polgármestere lett. Kedvező hátszélben mennyit tudott hozzátenni ahhoz, hogy városa folyamatosan gyarapodjon?
- Ha a kedvező hátszél alatt arra gondolunk, hogy akkoriban kaptunk-e kormányzati támogatást, akkor sok mindent fel lehetne sorolni. Miután azonban polgármesterségem kezdetei óta már 20 esztendő telt el, az akkor fontosnak tartott kezdeményezések mára a mindennapos dolgok. Néhány példa mégis, amihez kormányzati támogatás érkezett: a villamospálya felújítása és meghosszabbítása, az M3-as autópálya építésének befejezése, aminek miskolci szakasza úgy valósult meg, hogy tovább lehessen építeni Kassa felé, a hejőpapi hulladéklerakó elkészítése, ami évtizedekre megoldotta a város elhelyezési gondjait. Ezen kívül a sportcsarnok felújítása, a Kemény Dénes Uszoda felépítése, a Művészetek Háza, tucatnyi általános és középiskola felújítása, a Semmelweis Kórház új építményei, nem sorolnám tovább.

Pozitív döntései közül melyikre a legbüszkébb, ami meghatározó lett az előrelépés érdekében?
- A belváros megkezdett rehabilitációja a legfontosabb. Vezérelvem az volt, hogy szeretném, ha a miskolciak újra büszkék lennének a városukra. És megmozdult valami. Láttam, hogy a város lakói érzékelték a változásokat. Itt, Miskolcon mindig is erős volt a lokálpatriotizmus. Az emberek elkezdték szeretni az új közösségi tereket: a Szinva teraszt, a Déryné utcát. A városukat úgy lakták be, ahogy ezzel a nyugati településeken szembesültem. De nemcsak a miskolciak tízezrei voltak kíváncsiak a Kocsonyafesztiválra, a Kaláka, a Dixieland Napokra, az Operafesztiválra, a Díszelgő Egységek Fesztiváljára, a Diósgyőri vár rendezvényeire és folytathatnám, de ami fontosabb, hazahívták a rokonokat, barátokat az ország minden tájáról: „Gyertek szétnézni! Ez már nem az a lepusztult város, ami az emlékeitekben él!”

Volt-e olyan intézkedése, amelyet most, ennyi idő távlatából másképp csinált volna?
- Hogy miben változtattam volna leginkább? Úgy cselekedtem volna, mint a XX. század egyik miskolci polgármestere, akit egy választási vereség után néhány évre rá újraválasztottak. Tőle származik állítólag a mondás: „A vereség azért hasznos, mert kiderül, kik vannak valójában veled”. Ő korábbi hibáiból tanulva, másodszorra már sokkal keményebb kézzel vezette a várost és azokkal, akik jóban-rosszban kitartottak mellette.

Polgármesterként Önnek mennyire játszott szerepet a munkájában az emóció?
- Csapatjátékosnak vallom magam. Mindig is szerettem kreatív emberek között, jó hangulatban dolgozni. Ám azt is vallom, hogy fontos dolgokat csak hittel lehet végezni. Miközben jól láttam, hogy a magyar nagyvárosok közül Miskolc a rendszerváltás legnagyobb vesztese, úgy gondoltam, hogy jó csapattal, a város lakói többségének és természetesen az akkori kormánynak a segítségével ez a leépülés megfordítható. Ezt a szándékomat sokan támogatták. Erre bizonyíték, hogy Miskolcon az MSZP még Őszöd után is győzni tudott és engem is újraválasztottak.

Az Ön időszakában mennyiben volt más a vezetési feladat, a szervezeti kultúra, a változások kivédésének az irányítása, levezetése, mint manapság?
- Van egy elv, amit szubszidiaritásnak hívnak, ami magyarul annyit jelent, hogy minden döntést és végrehajtást azon a szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek. Konkrétabban: a miskolci ügyekről Miskolcon kell dönteni! Nos, ez változott meg az évek során. Az én időmben még az egészségügyi intézmények (kórházak, rendelőintézetek), az iskolák, óvodák, kollégiumok és még sok minden tartozott a város közgyűléséhez, nem is beszélve a polgármesteri hivatal szakmai osztályainak hatásköreiről. Úgy látom, hogy az elmúlt évek során ez az önkormányzatiság alaposan meg lett nyirbálva.

Csend van Ön körül, keveset szerepel. Nyugdíjasként, hogy alakult az élete?
- Végre azzal foglalkozhatom, amire korábban nem volt időm: magyar és környező országok tájainak meglátogatására, a történelem tanulmányozására, családfakutatásra, saját tapasztalataim megírására. És legfőképp magam határozhatom meg, hogy kikkel beszélgetek a világ dolgairól. Természetesen nagyapaként gyakran találkozom unokáimmal. Sokat beszélgetünk, barkácsolunk, edzésre járunk.

Elszomorító az úgynevezett politikai elit vitakultúrája. Lát arra reményt, esélyt, hogy ez az áldatlan állapot megváltozzon a közeljövőben?
- Nagyon megváltoztak a játékszabályok. Egyszer valahol olvastam, hogy tudós szakértők összehasonlították a világon leggyakoribb társadalmak vitakultúráját. Az egyik típus a harcos pásztornépek hagyományaiból következik. Azok, akik többen vannak, lekaszabolják karddal vagy kétharmaddal a kisebbséget, majd azonnal döntenek. Nem így az öntözéses mezőgazdaságon felnőtt társadalmak, mert ők bizony lassan, komótosan addig tárgyalnak, amíg mindenkinek jut valamennyi víz. Egyelőre úgy látom, hogy mi továbbra is a pásztornépek útján járunk. Miközben fogy a vizünk.