Házak, utcák és emberek: Vásárcsarnok a Búza téren

A belváros maga a történelmi Miskolc, az évtizedek, sőt, évszázadok óta ott magasodó házak pedig a város Andersenjei, amelyek egészen érdekes (élet)történeteket, szerelmi drámákat vagy – urambocsá! – bűntényeket mesélnek el, még ha nem is közvetlenül. Hiszen ne feledjük: az emberek jönnek-mennek, lépteik állandó figyelői a nemzedékek sorát át- vagy túlélt épületek, akik igazán megérdemlik, hogy elmeséljük a történetüket.

Egy jó történetért pedig hova máshova mehetnénk először, mint a piacra! A Búza(vásár) tér mindig is központi szerepet játszott a város életében, hiszen amellett, hogy az árucsere legfőbb helyszíne volt, közlekedési csomópontként is szolgált, ahol többféle nemzetiség is megfordult.

Olvasztótégely

A 19. század közepén itt tartózkodó cseh írónő, Božena Němcová jegyezte le, hogy „a vásártéren áthaladva latin, szlovák, cseh, német, magyar, zsidó és cigány beszéd hallható, a vendéglőkben és a korcsmákban víg zeneszó hallatszik, a fiatalság a közkedvelt csárdást járja” az ekkor még csarnok nélküli területen, ahol a búza mellett – innen a tér neve – többek között állatvásárokat is tartottak. Ahogy a tér kedvelt helye volt az ún. lacikonyhásoknak is (lásd keretes írásunkat), amiről a korabeli beszámolók mellett a vásártérről készült képeslapok is árulkodnak.

Mint sok minden más fejlesztés is az országban, a tér beépítésének ötlete is a kiegyezést követően született. 1883-ban az akkori polgármester, Soltész Nagy Kálmán terjesztette a városi közgyűlés elé a „búzatér árucsarnok” gondolatát, amely két évvel később, az Adler Károly által tervezett, a maihoz mérten kisebb méretű csarnok képében öltött testet.

Felépült, újjáépült

Szűcs Sándor városi főmérnök 1922. évi városszabályozási terveiben kiemelt szerep jutott egy olyan vásárcsarnoknak, amely egy modern nagyváros igényeit elégíti ki. Münnich Aladár neves budapesti építész terveit az 1925-ös közgyűlés hagyta jóvá, majd az amerikai „Speyer” bankkölcsönből finanszírozott létesítményt 1926. szeptember elsején adták át. Magyarország egyik legszebb vásárcsarnokáról számos országos lap beszámolt: „Egyik napról a másikra tehát teljesen átalakult a Búza tér képe, eltűnt a rendellenesség és a szenny, s helyüket felváltotta a városias nívójú rendszer, tisztaság és csinosság.”

A II. világháborút övező szövetséges bombázásokban a Vásárcsarnok szenvedte el a legnagyobb károkat. A romok eltakarítása után, csupán 1957–58-ban kezdtek hozzá az újjáépítéshez. A ’60-as évektől kezdődően az épületekben lévő elárusítóhelyek száma kevésnek bizonyult, így egyre többen szorultak ki a külső helyekre. A heti és havi vásárok idején itt sátrak, lovas kocsik tanyáztak, így beépíteni nem lehetett. Mikor a betonasztalokhoz készítették az alapozást, még egy méter mélyen is lehetett érezni azt az ammóniaszagot, ami az évtizedes lótrágyának volt köszönhető. Miután a Vásárcsarnok területe az 1968-ban átadott pályaudvarral körbeépült, a piac nem nagyon tudott terjeszkedni, sőt, innentől a tér nevének etimológiája kibővült a távolsági buszközlekedéssel.

A 2008-as utód

Az 1990-es évektől a piactér megújulása a miskolci közvélemény slágertémája volt. Az egyik leggyakoribb „ügy” lett az újságírók, szakemberek és a mindenkori városvezetés szemében. Érdemi lépés azonban csak 2005-ben történt, mikor is a város önkormányzata ötletpályázatot írt ki a vásárcsarnok és területének rendezésére. A pályázóknak figyelembe kellett venni a vásártér „piac” jellegét, a csarnok hagyományait, mindezt úgy, hogy közben a piac tevékenysége bővüljön és erősödjön.

2006-ban a Vásárcsarnok épületét műemlékké nyilvánították, és ugyanebben az évben fogadta el a városi közgyűlés az IKERON Zrt. korszerűsítési pályázatát is. A felújítás 2007 áprilisától mintegy másfél évig tartott. A 2008 októberében átadott, régi-új Búza téri Vásárcsarnok és Piactér több mint 3 milliárd forintból valósult meg, amely minden igényt kielégítő utódja lett a 1926-ban létesített, közel százéves épületnek.

A lacikonyháról

A 19. században nagy népszerűségnek örvendő lacikonyha olyan szabadtéri vagy sátor alatt működő kifőzde volt, amely lehetett állandó vagy alkalmi jellegű, gyakran pedig piaci környezetben üzemelt. Ezek az egyszerű, olcsó vendéglátóhelyek az alsóbb néprétegek számára biztosítottak meleg ételt. A lacikonyha elnevezés eredete egészen a 15. századra vezethető vissza. Egyes feltételezések szerint II. Ulászló királyhoz köthető, akinek állítólag annyira megcsappantak az anyagi forrásai, hogy udvari konyháját utcai kifőzdékből kellett ellátni. Ez azonban nem állja meg a helyét, hiszen Ulászló udvartartása fényűző volt. Sokkal valószínűbb magyarázat, hogy a név a régi vidéki szokásokhoz kapcsolódik: a háztartásokban László napjától (június 27.) kezdve a főzést gyakran a szabad ég alá helyezték ki.