Bagolyvár, Vörösmarty utca 18. szám. Ki tudja, miért és pont most, egyre-másra találkozom ezzel a háromszintes, tipikusan Bauhaus stílusú épület megsárgult fotóival. Egyszerű, fedett erkélyes, magasított padlásterű sarokház, Miskolcon tucatszámra húztak fel ilyeneket a két világégés között. A közösségi oldalakon szinte mindenkinek van erről valamilyen kitörölhetetlen emléke. Mivel nekem már mindenről eszembe jut valami, ha akarnám sem maradhatnék ki a sorból.

Mielőtt belépnénk a Bagolyvárba, járjuk körbe a környékét. Jómagam, a vele csaknem szemközti, hosszan elhúzódó, tanyasias óvodába jártam, hol gyalogosan, hol pedig a kis kerékpárommal, amelyet drága édesapám valóságos közelharc árán szerzett meg a pesti Corvinban. S mivel édesanyám sokáig csak úgynevezett háztartásbéli volt, számomra már délben félbeszakadt a napközis ellátás. Ebéd előtt kitettek, mint a macskát szokás az udvarra, így mamámat várva láthattam, a környék legforgalmasabb háza a Bagolyvár. Akkoriban itt székelt az első kerületi tanács és a város egyetlen lakásosztálya. Mellette pedig a vízművállalat kapott helyet.

Gyerekként még csaknem szó szerint vettem a nevét, elképzeltem, hogy itt százszámra fészkelnek a baglyok, napközben pedig alszanak a nagyra nőtt okulárés madarak. S mire megokosodtam, gyorsan megtanultam, ez a Gordonnak nevezett városrész, amely a zord időkben még gettó is volt, nem a belváros legbiztonságosabb környéke. A Bagolyvár sokáig világítótoronyként magasodott ki a szomszédos Mester utca közei, sikátorai közül. A legfelső szintjéről az akkori Visinszkij és Zöldfa utca melletti kispiacig is elláthattunk.

Hogy mit kereshettem a Bagolyvárban, a kerületi tanács hajdani épületében, jól rögzült bennem. Mamámmal sokat megfordultunk Pap-Szabó osztályvezető elvtárs fogadóóráján. Aki megélte azt a korszakot, amikor jó piros pontokkal, párttagként és munkásőrként lehetett előzni a lakáskiutalási versenyben, annak nem kell mesélni az ott uralkodó miliőről. A hangos, színpadias cirkuszokról. A lármás átkozódásokról és fenyegetőzésekről. Talán emiatt történhetett, hogy ennek az osztálynak a vezetői menetrendszerűen lebuktak, cserélődtek. Az itteni hivatali ügyek legendaként terjedtek a városban. Azt is beszélték egy ízben, hogy a kerület vezetője önkezével vetett véget az életének. Hogy miért is, az sosem derült ki.

A tisztiorvosi hivatal az első emeleten működött, amikor édesapám már csak fájdalomcsillapítókon élt, idejártunk a heti morfiumvásárlási engedélyért. Mamám sírva tette meg az oda-vissza vezető utat, otthon, apám előtt erősnek kellett látszania.
Nem sokkal később – már nem tűnt olyan komor szürkének a ház - egy emelettel feljebb Szloboda Laci bácsinál vizsgáztam asztalitenisz-játékvezetőként. Büszkén vittem haza a frissen kiállított, nejlontokos igazolványomat, amely minden sporteseményre ingyenes belépésre jogosított.

Utólag visszagondolva, maga az épület kívülről méltóságteljes volt a csillámos barnaságával. Ám belülről leharcolt, kitetszett, hogy a valaha lakásoknak szánt ház falait keresztül-kasul nyitották. Kisebb-nagyobb kuckós irodákká szabdalták, míg a sötét folyósokon egymás hegyén-hátán tornyosultak az irattartó szekrények. A lépcsőház aljából dohos bűz áramlott, a pincelejáratot vastag rács torlaszolta el. Talán ott lehetett a fogda, amikor állítólag a negyvenes évek elején még csendőrségi laktanyaként funkcionált az épület.
Egy nyári délelőtt meglepett, hogy a ház alatti pince csatos légószellőző ablakai tárva voltak. Kíváncsiságból néztem le. Azóta se láttam annyi egymás hegyén-hátán tornyosuló gumis gázmaszkot. Nem volt nehéz összeraknom, hogy az apám is idejárhatott a hidegháborús időkben szokásos polgárvédelmi fejtágítóra. Légótanfolyamra.

Egyébként pontosan 1963 tavaszán viharszerű gyorsasággal dózerolták el a Bagolyvárat. Kellett a hely a városfejlesztőknek, a belvárosi panelrengetegnek. Igaz, utána még jó három esztendeig csak egy lakatlan, elárvult grund terpeszkedett a helyén. Lehet, hogy sürgősen kellett valakinek a bontott tégla, amely akkoriban a legmenőbb biznisz volt Miskolcon.

A sok bagolyváras bejegyzés között Mezey Béla barátomé volt a legfigyelemfelkeltőbb. Mesélte, innen indult el egy nyári, diákmelós karrierje. Megosztotta velem. Türelem. Legközelebb erről a kalandjáról mesélek.