Ugrás a tartalomra

Magányosan a tömegben

Szántó István
Utoljára módosítva
2021. december 18. szombat 10:09

Szívszorító reklám pereg a képernyőn. Karácsonyra időzítve egy telefonos cég jóvoltából. Az idős úr jártában-keltében mindenkivel beszédbe elegyedne, ám a sorban mögötte állók rosszallással nézik az igyekezetét. Majd hazaérve felkapcsolja a villanyt, s meglátjuk, mennyire magányos, egyedül élő ember. Számára a lehet-e a tíz deka parizer hárommal több, nem egyszerű kommunikációs panel. Ha rákérdez, hogy friss-e a juhtúró vagy savanyú-e az alma, maga se gondolja az ellenkezőjét. Számára az ezzel járó beszélgetés lelki szükséglet. Ebben az országban csaknem egymillió magányos nő és férfi él, miközben egy mobilszolgáltató megpróbálja elhitetni velünk, hogy beérjük az éteren át zajló virtuális emberi kapcsolattal. Jobb híján, talán.
Gyakornokként a szerkesztőség legforgalmasabb szobájában, dr. Völgyi Béla gyorsíró, félállású tanár úrral osztoztam egy íróasztalon. Velem szemközt Koltai Józsefné, Radványi Katika, a Miskolciaké a szó rovat szerkesztője dolgozott. Egy emelettel lejjebb, az Észak-Magyarországnál Boroczkiné Editke fogadta a panaszos olvasókat. Sajátos műfajt űztek mindketten, szinte csaknem azonos szisztémával. Az átkosban mindannyiunknak naponta legalább egy kosárnyi levelet hozott a postás. Katika óriási élvezettel bontogatta a borítékokat, gyűjtötte a bélyegeket, majd a kacifántosabb írásokat azonnal kiadta gépelésre.
Alig három hónapba tellett, hogy megismerjem az összes levelezőt, a rendszeresen és váratlanul ránk nyitó panaszosokat. Számunkra mindannyian fontosak voltak. Nekik köszönhettük, hogy hetente akár kétszer is összeállt az olvasóink kedvenc oldala. Ezek a válogatott írások, sirámok, kesergők és dicséretek a gyászhíreknél és az apróhirdetéseknél is olvasottabbak voltak.
Katika empátiában és türelemben verhetetlen volt. Úgy huszonvalahány évesen röstellem, de a pokolba kívántam a sok idős panaszkodót. Akár félórán át is meséltek, hogy a szomszéd a falon át valamilyen sugárral mérgezi, vagy a házmester macskája ellopja az újságot, de nem mer szólni senkinek. Bár lakásügyben meg sem hallgathattunk volna senkit, gyakran áthágtuk ezt a szabályt. Csak azért, mert egy idő után magamtól jöttem rá, hogy mi nem egy egyszerű szerkesztőség vagyunk, hanem lelki segéllyel is szolgálunk a rászorulóknak. Katikának sikerült, nekem sohasem, hogy megálljam, és ne szakítsam félbe a könnyeikkel küzdő monológok előadóit.
Túl praktikusan, racionálisan kezeltem az ügyfeleinket. Különösen, ha előre tudtam, de nem mondhattam, hogy kiket pellengérezhetünk ki és kik az érinthetetlenek. Hadd oszlassak el egy téveszmét, nem volt cenzúra. Csak bennünk volt egy zsinórmérték, mindannyian tudtuk, kit-mit lehet kiszerkeszteni. A patyolatot, a vendéglátósokat, a fürdősöket, a henteseket, a kereskedőket, a rádió-tévészerelőket, az autójavítókat valóságos bokszzsákként kezeltük. Nem kíméltük a piacosokat sem, és bármikor rászálltunk a fagylaltosokra, akik nem képesek ötven fillérért telemeríteni a kanalukat a jeges édességbe. Visszatérő témák: a szalámi végét záró lemezt belemérték, belecsempészték a vásárló csomagjába, és a taxis nem tudott pontosan visszaadni a százasból. Mindezt megírtuk egy szösszenetben, de sosem tudattuk, ki volt a vétkes, és a panaszosnak is csak a monogramját jeleztük. Különös, de sokszor megtörtént, hogy egyszerre akár többen is betelefonáltak, hogy igazság szerint nem is úgy volt, ahogyan megjelent. Hiába nyugtattuk meg, hogy nem is róluk szól ez a cikkecske, ők magukra ismertek. Egyébként nem voltunk gonoszak, inkább azt mondanám, A miskolciaké a szó egy biztonsági szelep volt a rendszeren.
A felbosszantott, csalódott, unatkozó nyugdíjasok, a hitüket vesztett emberek nálunk, a Sajtóház harmadik emelet 306-os szobájában sorban állás nélkül kibeszélhették magukat. S sosem hagytuk végtelenül csörögni a telefonunkat.
Kármán néni, a recepciós már névről ismerte a törzsvendégeinket. Maga döntötte el, hogy kit engedjen hozzánk vagy a szomszéd szerkesztőségbe. S fel is konferálta őket. Jelezte, megjött Tódor bácsi, a termofor kémény témában, feldúltan egyenesen a MIK vállalattól.
Mindenki tudta, mi sem javítjuk meg a kéményt, de nekünk elmondhatja. Meghallgattuk, megbeszéltük a problémát. Majd Tódor bácsi kisimultan leliftezett tőlünk. Akkoriban még nem járta az a problémamegoldó kérdés, hogy akarsz-e róla beszélni. S mit ad Isten, nekem is éppen most, karácsony táján jut eszembe – mennyi magányos lehet a tömegben.

További hírek

Olvasnivaló

Programok