Amikor lehetőségem nyílt arra, hogy alakíthassam a városról megjelenő kiadványokat, igyekeztem oly módon tenni, hogy oldjam a Miskolcról kialakult kedvezőtlen megítélést. Azt értem ez alatt, hogy az oly sokszor hangoztatott "iparvárosfeeling” elérte célját, és az emberek többségének fejében a hallottak alapján alakult ki nem éppen hízelgő vélemény a városról. Ha valahol társaságban Miskolcról került szó, máris egy füstbe burkolózott, kémények erdejével körülvett város képe körvonalazódott a beszélgetők szeme előtt. Esetleg még eszébe jutott valakinek a „bakancsos Edda” meg a diósgyőri labdarúgócsapat, ami kicsit javított a képen. Valljuk meg, az iparosítás vitathatatlan előnyei mellett nem vagy csak nagyon ritkán esett szó a város páratlan természeti értékeiről, kivételes kulturális teljesítményéről, épített örökségéről. Másról szólt az élet. Aztán az eltartó ipar összeomlásával a városnak új víziókra lett szüksége.

Ebben az időben készítettünk Müller Péter Sziámival egy füzetet, amiben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy „Miért Miskolc?”. Az oldalak „azért, mert” kezdetű, szokatlan, néha meghökkentő mondataikkal, és az Irlanda Boglárka szerkesztette remek képekkel feleltek a kérdésre. Olyan dolgokkal szembesült az olvasó, amik összetörték benne a városról addig őrzött és szilárdnak hitt képet. Az utolsó oldalon az éppen aktuális „ország szépe” volt látható udvarhölgyeinek gyűrűjében, aki miskolci születésű lány volt. Miután abban az évben többféle hasonló regionális meg egyetemi versenyen nyertek miskolciak, úgy éreztük, jópofa felütés, ha azt mondjuk a „Miért Miskolc?” kérdésre, hogy mert itt a legszebbek a lányok. Ez egy kicsit oldotta azt az akkoriban minden kiadvány olvasásakor az emberben megjelenő görcsöt, hogy már megint mit akarnak ezek nekem eladni. Ez a kiadvány nagyon komoly szakmai elismerést hozott a városnak. Úgy gondoltuk, ezen a szálon érdemes továbbmenni. Sok formabontó és szokatlan megoldás született a belváros átalakítása során, ami először meghökkentette az embereket, de aztán rövid idő alatt a városlakók kedvelt látványosságává vált.

A „Miért Miskolc?”-füzet megjelenése után három évvel, amikor már a lakosság birtokba vette és megszerette a város új terét, a Szinva teraszt, azon gondolkodtunk, hogy valami olyan köztéri alkotásra lenne szükség, mely nem elkülönül a tértől, hanem éppen ellenkezőleg, szervezi azt. Abban az időben ismerkedtem meg egy fővárosi kiállításán Kutas László szobrásszal, aki meglehetősen nagy népszerűségre tett szert szobraival. Elmondtam neki a városnak a közterek szerethetővé alakítására vonatkozó elképzeléseit, melyek részeként szeretnénk – hasonlóan Európa több nagyvárosához – funkcionális utcabútorként tereket szervező szobrokat állítani. Ő is, én is soroltuk a hazai és külföldi példákat Párizstól Pozsonyon át Budapestig.

Hát valahogy így született Miskolc legnépszerűbb szoborcsoportja. Az egymással beszélgető lányok különleges utcabútorai lettek a térnek, agorává alakítva egy szegletét, ahol mindenki, aki belép, beáll, vagy beül közéjük, részt vehet hangtalan beszélgetésükben, így maga is a szobor részévé válik. Ma már az egyik legtöbbet fotózott miskolci látványosság lett, hasonlóan a budapestiek Duna partján ülő királylányához, vagy éppen a pozsonyiak csatornamunkásához. Emlékszem, nagyon sokan eljöttek az avatásra, ahol Koncz Gábor színművész, a Földes Ferenc Gimnázium egykori diákja nem is szavalhatott volna más verset, mint József Attila Ódáját, hiszen tavasz volt és a szebbik nem hivatalos ünnepnapja.

Kutas László Miskolci lányok című szoborcsoportját 2006-ban avatták fel Miskolc egyik legközkedveltebb terén, a Szinva teraszon. A női alakokat ábrázoló alkotás felavatása stílusosan nőnapon történt. A budapesti szobrász- és éremművész szoborcsoportja három beszélgető női alakot formáz meg, kettő közülük egy padon ül, míg a harmadik a háttámlára támaszkodva csatlakozik a csevegéshez. A Miskolci lányok már-már Miskolc egyik jelképévé vált, amely egy internetes blog szavazása alapján a város legszebb köztéri szobrai közé tartozik.