Sok jó cimborám búcsút mondott már szülővárosunknak. Többen a rendszerváltásig egyszer sem jöttek haza. Imádok velük barangolni a belvárosban. Ami nekem, bennszülöttnek olyan természetes, ők mindenre rácsodálkoznak.
Akik fél évszázada hagyták el a várost, pengeélesen emlékeznek, mi, hol és milyen volt annak idején. Majd innentől felhatalmaznak, küldjek sok képet a dinamikus változásokról. Mostanában sokszor gurulok végig a Debreceni utcán. Ott, ahol a magyaros monszun idején, a sajtlapukkal burjánzó mederben még a Pece csörgedezett. Talán ez az a városrész, amely teljesen spontán, felismerhetetlenül megváltozott.
A napokban Budapestre, György Évikének küldözgettem néhány fotót a valamikori házukról. Jeleztem, a csaknem két évtizede lakatlan otthonukat most bontják. Mint a virág szirmait, hetekig fejtegették a falakat. Már látni, az épület alá volt pincézve, és a teljesen körbezárt udvarán óriási kert lehetett tűzfalakkal körbebástyázva. A harmincas évek stílusában tervezett házat Györgyék után Wassermannék, utánuk pedig a Mezei család birtokolta. Végül egy új tulajdonos belvárosi szállodát szeretett volna felhúzni oda. Csak a sorozatos gazdasági válság akadályozta meg a hotel megvalósítását. Egyébként ez a ház volt az utca legszebb, legmutatósabb épülete. Évikével telefonon leltároztuk le mindazt, amit már csak mi vagy ő tudhat erről a rövidke utcáról. Például közismert volt, hogy az Észak-Magyarország hatvanas évekbeli főszerkesztője és a Kossuth Gimnázium igazgatónője élete végéig ott lakott a majdani KISZOSZ székháza melletti épület földszintjén. A májusi ballagások, a szerenádok éjszakáján mindenkit felébresztve diákok százai énekeltek arrafelé.
Tőle tudom, a kiskereskedők házában korábban egy balettiskola volt. Maga is járt oda. A szemközti Guttmann tánciskolában viszont ő sem tanult. Viszont, mint arrafelé mindenki, ismerte a patak túloldalán lévő családot. Emlékszik, amikor a tánctanárnő volt udvarlója meghívta őket Amerikába, majd visszajövet egy szerelmi háromszög pletykái terjengtek a városban. Persze alaptalanul. Különös figura volt a házukkal szemközti, mindig harsányan jókedvű Szűsz Lajos, Lajcsi bácsi, a vásározó. Jól menő üzletember volt, pulóverekben utazott, a ház előtt parkoló kis kerekű Wartburgjának tetején mindig ott mereszkedtek a sátorpuskák. Esténként a patakot megkerülve a kiskereskedők klubjában múlatta az időt. S míg az ördög bibliáját keverte, az unokaöccse elkötötte az autóját, és meg sem állt, míg be nem hajtott a járdán át az Expressz étterembe. Szerencsére mindenki épségben megúszta a kalandot, csupán az autó alakult át valamennyire.
Ott, a klubban kártyázott a város elitje, a jól kereső maszekok és a közigazgatásban dolgozó fontos emberek. A fél város tudta, ez az a hely, ahol a kártyaasztalnál a forgandó szerencse jegyében mindent el lehetett intézni vagy még az annak ellenkezőjét is. A patakot a Berzeviczytől a Debreceni utca végéig lefedték. Nem volt társadalmi egyeztetés, ezt valaki csak úgy megálmodta. Betoncsőbe börtönözték. Mára már esélyünk sincs, pénz meg nem is lenne rá, hogy ismét a Pece vize csordogáljon az utca közepén.
