Homoki Sándorné hét éve él az Őszi Napsugár Otthonban. Családtagjait nyáron látta utoljára, ugyanis a pandémia nem mehetnek ki a gondozottak, illetve nem fogadhatnak látogatókat. – Megvisel ez a bezártság, de annak örülök, hogy még sétálhatunk a kertben. Két unokám és egy gyönyörű dédunokám van a közelben, akikkel telefonon tartom a kapcsolatot. A mai technika már lehetővé teszi, hogy fotókat vagy videókat is nézzek róluk. Ezek mindig feltöltenek lelkileg. Nem fogok találkozni velük az ünnepek alatt sem, mert ez a szabály. Ezt el kell fogadnunk. De azért tervezzük, hogy szenteste majd felkeressük egymást telefonon – mondta Terike, aki imád sütni-főzni, s ennek a hobbijának karácsonykor is élt régebben. – Legalább hétféle süteményt készítettem: kosárkát, diós és mákos bejglit, mézes krémest, hólabdát, sós és sajtos stanglit, valamint elmaradhatatlan volt a torta.

Az otthonban figyelnek arra, hogy karácsonyi hangulatot teremtsenek egész advent időszakában. Homoki Sándorné büszkén mesélte, milyen gyönyörű a harmadik emelet, ahol lakik. – Elég csak kilépnem a szobámból, máris érzem azt a melegséget, amit gyermekkorom karácsonyaikor – mondta az idős gondozott.

Rékai Jánosné beszámolt arról, hogy az intézményben kis csoportos foglalkozásokat tartanak a lakóknak, hogy saját díszeiket tehessék ki a folyosókra. – A kézműves foglalkozások mellett adventi gyertyagyújtás tradícióját is megtartottuk. Közben hallgatnak történeteket, és mindenki hangot adhat az otthon töltött karácsonyok emlékeinek. Előfordul, hogy eszükbe jut egy sokkal rosszabb hangulatú ünnep, amikor pincékben kellett összeölelkezniük szenteste a háború miatt. Ezek könnyes, megható pillanatok voltak, mert vigasztalták egymást, hogy mennyivel jobb most – mondta el az intézmény vezetője, aki felelevenítette az ezelőtti karácsonyokat. – Rengeteg programunk szokott lenni, pezsgő kulturális élet sok meghívott vendéggel, színészekkel, óvodás gyerekekkel, néptánccsoporttal, mazsorettel, énekkarral, amik színesítik a mindennapokat. Ebben az évben majdnem végig korlátozásokkal éltünk, pedig vannak, akik napi szinten tartják a kapcsolatot hozzátartozóikkal, mások kijárnak piacra, színházba, barátnőkhöz. Nagyon nehezen élik meg a megváltozott hétköznapokat, ünnepeket, amik személyes találkozás és ölelés nélkül telnek. Ez rettenetes lelki terhet jelent mind az ellátottaknak, mind a családtagoknak. Mi, gondozók pedig szomorúan nézzük a beletörődésüket. A bezártság rossz hangulatot és depressziót generál az életükben. Most több türelmet és figyelmet igényelnek, vagyis mentális támogatást – sorolta az intézményvezető.

Rékai Jánosné csaknem harminc éve dolgozik szociális területen, tizenkét éven át fogyatékosokkal foglalkozott, utána pedig már az idősgondozásban. – 1993-ban lett ez a hivatásom, amit már hároméves koromban eldöntött az élet. Akkor történt ugyanis, hogy egy egész éjféli szentmisét gondolkoztam végig azon, hogy vajon miért nem veszik észre az okos felnőttek, hogy a betlehemi jászolban fekvő kis Jézus ruha és élelem nélkül van. Nem is tudtam aludni éjszaka emiatt, végül másnap édesanyámmal visszamentünk, hogy takarót tegyünk a fázó babára és adjunk neki tejet cumisüvegben, nehogy éhezzen. Még a saját babám egyik ruháját is elvittem neki. Azt hiszem, már akkor eldőlt, hogy a másokról való gondoskodás nekem annyira természetes, hogy ezt a szakmát kell majd választanom – nyilatkozta a vezetőnő.