Most, hogy a '80-as évek eleji kazettákat átmásolnám, lementeném, sorra szembesülök az akkori sutaságunkkal. És akkor még nem is sejtettük, hogy mindannyian a filmes forradalom világába csöppenünk, s bármikor tettre kész operatőrök leszünk.
Pacher Péter Pál operatőr, aki a kamerák optikáján át olyan helyekre is bekukucskálhatott, ahová hétköznapi polgárok ritkán juthatnak el. Filmezett vájárokat csaknem egykilométeres mélységben Recsken, utasként sárkányrepülősöket, és emlékezete szerint mint híradós bejárta a régió minden fontos települését, nagyüzemét.
Ő sem kameramannak készült. Lódi Gyuri mellett, 1977-től szegődött el a Magyar Televízióhoz. Kezdetben sofőrködött, cipelte a felszerelést, a lámpákat. Hat éven át ügyelte a felvételek előkészítését és a híradós megrendelések teljesítését. Például, amikor a föld alatt készült az elengedhetetlenül fontos termelési riport, le kellett cihölni a csaknem félmázsás transzformátort a belámpázáshoz, mivel a bányában csak 500 voltos áram volt. Már akkor elleste, mit hogyan csinál az operatőr, így aztán amikor először kellett beugrania a helyére, többé nem volt kérdés, kinek a szemével látjuk majd a régiót.
Igazi hőskor volt, a tudósítóval együtt sztárok voltak, nem minden meghívásnak tehettek eleget, de ha ők megjelentek, annak az eseménynek rangja volt. Joggal büszke rá, hogy az első filmje máris nívódíjas lett.
Most, hogy a világ túloldaláról egyenes adásban nézzük még a földrengést is, elfelejtjük, annak idején a filmet nemcsak elő kellett hívni, de el kellett juttatni a fővárosi stúdióba. A mozdonyvezető átvette a Tiszain a kazettát, amelyet vártak a Keletiben. Hogy este fél nyolckor, amikor felcsendült az ország egyetlen híradójának jellegzetes szignálja, és a lábas kamera körbepásztázta a képernyő elé ülőket, gyakran megesett, a film még csak az előhívóban lubickolt. Egy új kohó átadásáról készült kétperces riport sugárzása attól is függött, mennyire gyorsak. Szerencsére mint gyakorlott rallys pilóta – merthogy ez volt a hobbija -, megkaphatta a megkülönböztető jelzést adó kék lámpát az akkori főkapitánytól a mindenkori Volgájukra.
Péter emlékezete szerint az első SVHS videokamerájukat éppen a taxisblokád idején kapták meg. Ez volt az első technikai, forradalmi áttörés. Az élet nem lett nyugodtabb, unalmasabb, de már nem a pályaudvarra kellett rohangálni a felvétellel. Az avasi toronyban kaptak egy saját vonalat, amelyen az elektronikus felvételeket közvetlenül fellőhették a stúdióba. Óriási könnyebbség volt ez a számukra.
Péter szó szerint bejárta a televíziózás szamárlétráját. A kétezres években - mint a legrátermettebb - már elérte a főgyártásvezető, majd a stúdióigazgató címet. Vallja, nem volt könnyű, sosem lehetett a munkaidő nyolc óra. A nap 24 órájában készen álltak a bejelentkezésre, egyetlen nagyobb haváriáról, vasúti szerencsétlenségről, tűzről vagy árvízről sem maradhattak le. Folyamatosan versenyt futottak az idővel, bármilyen kamerával is kellett útra kelni. Szerencséje is volt, társával, Lódi Gyurival párban verhetetlen voltak az akkori vidéki stúdiók mezőnyében. Régiónk az átlagosnál többször jelentkezhetett be a képernyőn át.
Péternek is van okostelefonja videófunkcióval. Nagyra becsüli. Viszont eszébe sem jut, hogy kamerázzon, mint régen. A szeme jó, a látása a régi, máig is képes rácsodálkozni a világra. Na de minek ehhez egy ilyen apró, komolytalan kütyü….
