Jegyzet: Prütyikkel éltük túl a szakítást

Van egy olyan apró, kártyaformátumú, nevesincs, fekete, világítókijelzős készülékem, amelyet a nyolcvanas évek végétől őrzök. Ideteszem, odarakom, akár ki is hajíthatnám, de mégsem, hátha egyszer sokat ér majd. Fénykorában még a házon belül is magammal hurcoltam, annyira fontosnak gondoltam.

Elárulom, ez a drága herkentyű tulajdonképpen egy névre szóló, szöveges üzeneteket vevő, minirádió volt. Egy megadott vezetékes telefonszámon át, a Kossuth rádió frekvenciáján, olyan maximum 16 karakteres SMS-t lehetett küldeni, amelyet csak a készülék tulajdonosa kaphatott meg. Szuper jó játéknak bizonyult, s mivel Miskolcon talán összesen hatunknak volt ilyen kütyüje, igyekeztünk fontosnak láttatni magunkat. Emlékszem, egyszer éppen a Balaton közepén prüttyögött, hogy azonnal hívjam a főnökömet. Mi sem természetesebb, hogy a kikötőből az első utam azonnal a legközelebbi telefonkészülékhez vezetett. Közben elhatalmasodott rajtam a hiú ábránd, mennyire nélkülözhetetlen vagyok. Akkor sem csüggedtem el, amikor kiderült, a főnököm el is felejtette már, miért keresett.

Mindez arról jutott eszembe, hogy pontosan 1992 decemberéig kellett várni, hogy a legnagyobb GSM szolgáltató egyik szoftverfejlesztője, az igazi, máig is kedvelt SMS-rendszert megszerkessze. Óriási találmány, s ne feledjük, hogy ez a mobiltelefonos szolgáltatás csak hat évvel később jutott el hozzánk. Mivel életemben egyszer valóságos életmentőnek bizonyult ez a technika, nehéz elfelednem, hiszen 1998 decemberében ez tette lehetővé a Déli Hírlap túlélését.

A hazai vadkapitalizmus törvényei szerint az akkor már éppen öt esztendeje velünk együtt megjelenő országos napilap hűtlenné vált. Híre ment, árulók mindig is voltak és lesznek, hogy januártól megszűnik a Jambó tarifa, és az ország egyetlen és utolsó magyar tulajdonú újságja árván, egyedül maradt.

Karácsony előtt egy héttel szembesültünk, a fővárosi kiadó vezetője csak szilveszter előtt egy nappal készült a nagy szakításra. Szándékosan titkolózott, nem hagyott időt a felkészülésre, a két lap közös olvasóit csúnya módon próbálták megvezetni.

Nem sok választásunk maradt, még két hétig egérként menetelhettünk volna az elefánttal, hadd hallják, hogyan dübörög a híd alattunk. Ám hirtelen felindulásból, mint akit megcsaltak, eldöntöttük, másnaptól azonnali hatállyal szakítunk. Nem adtunk Délit a Népszabadsághoz.

Ezzel egy időben hívtam fel Sugár Andrást, a Westel vezérigazgatóját a számunkra legfontosabb embert, hogy nagyon kérjük, segítsen legalább százezer SMS azonnali, egy időben, vakon történő kiküldésében. Ráncolhatta a homlokát, hiszen akkoriban még nem volt szabályozva az ilyen kéretlen tartalmak küldözgetésének a jogi megítélése. Ám azért vannak a jóbarátok, hogyha bajba kerülünk, legyen kihez fordulni. András talán a késő esti órákban csörgött vissza, addig neki is egyeztetni kellett a műszaki lehetőségekről, de a lényeg, bevállalta. Sosem csináltak még ilyet, ráadásul előre tudta, tőlünk sok fizetségre nem számíthat ezért. Maguk is csak kísérleteztek az ilyen tömeges üzenetküldéssel, s kíváncsiak voltak az előfizetők reakciójára is.

Most ünnepeltük az SMS-t, pontosan harminc éve, december harmadikán találták ki. Majd 1998 decemberében ajándékként nálunk először garmadával záporoztak a prütyik –„Kedves barátunk, januártól a Déli Hírlap ismét önállóan jelenik meg, és ha továbbra is szeretné olvasni, elegendő, ha ezt szöveges üzenetben megerősíti.”

Egy hét alatt cirka tizenötezer saját előfizetőnk lett. Csak úgy, csípőből megráztuk magunkat. Óriási volt az öröm, s ilyen mértékű lehetett a volt partnereink bosszúsága. Tény, hogy a százezer megcélzott előfizető közül sokan már elköltöztek a régióból, vagy eredetileg sem laktak itt. Persze, akadtak olyanok is, akik számonkérték, honnan tudjuk a számukat, néhány buzgó ügyvéd pedig egy újabb üzleti pert fedezett fel az akcióban. A fene se bánja, miénk volt a megfellebbezhetetlen elsőbbség az ilyen típusú marketingprojektben, és ezzel plusz egy fél évtizeddel meghosszabbítottuk a lap életét.