Karácsony lényegéről görögkatolikus szemmel - Orosz Atanáz ünnepi gondolatai

Ezekben a napokban szinte valamennyien ünneplőbe öltözünk. Antoine Saint-Exupéry egyik közismert mondása szerint ez nemcsak a külsőre vonatkozik, hanem díszbe öltöztetjük szívünket-lelkünket is. Nemcsak a reklámfények, hanem az arcok is sugároznak sokfelé. Pedig – ahogy Szent Pál állítja – „rossz napokat élünk”. Ez nemcsak a gazdasági válságra vonatkozik, s nem is csak arra, hogy meteorológiailag „rossz idők járnak”. Tömeggyilkosok, háborúzó elnökök és háborús gondolkodású urak világában élünk, ahol sok ember csak golyófogónak lesz besorozva. Talán milliónyi ember élete ment már rá az orosz-ukrán háborúra, a közel-keleti keresztények egzisztenciája pedig a nagyhatalmak és terroristák kénye-kedve szerinti játékra, s úgy látszik, ez még mindig nem elég. Sürgősen szükségünk van Istenre, mindennél jobban rászorulunk a béke fejedelmére.

Karácsonykor éppen a béke Fejedelmének, Isten Igéjének test szerinti születését ünnepeljük. Hozzá sóhajtozunk, ha betegek vagyunk, tőle várunk megoldást, ha emberi képességeink határaiba ütközünk. A zsidók olyan messiási kort vártak, ahol már nem a hatalmaskodóké, a magabiztos csalóké vagy törtetőké, hanem magáé Istené az utolsó szó. A Messiást a prófétai ígéretek szerint az Úr Lelke királlyá keni, „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, vigasztalást a szomorkodóknak, s meghirdesse az Úr kegyelmének évét”. S valójában mit is jelenthetne számunkra a karácsony ezek nélkül? Valamiféle intim szeretet-ünnepet, melynek végén minden maradna a régiben.

Ámde hitünk és tapasztalatunk szerint két évezrede Jézus Krisztus valódi változást: megváltást hozott a földre. Személyében Isten lépett be életterünkbe, fényt hozva a sötétségbe, örömhírt a szomorkodók és igazságra szomjazók világába. Éppen kétezer éve annak, hogy nyilvánosság elé lépett a teljes és végérvényes igazsággal. Azzal, amit tett és tanított, feltárta előttünk Isten akaratát és felcsillantotta a boldogság reményét mindenkinek.

„Krisztus születésével ma az ég és a föld összeköttetésbe léptek. Ma az Isten a földön megjelent, és az ember a mennybe fölemelkedett” – éneklik a bizánci keresztények immár 1250 éve Damaszkuszi Szent János szavaival. Liturgiájuk nemcsak visszaemlékezés, és még a Gyermek születésnapja sem maradhat érzelgős nosztalgia. A szentestén a IX. században élt Anatoliosz érsek költeményeit éneklik, amelyek nem magatehetetlen újszülöttről, hanem az általa képviselt Isten országáról szólnak: „A te országod, Krisztus Istenünk, örökkévaló ország, és a te uralkodásod nemzedékről nemzedékre tart; te megtestesültél a Szentlélektől, és a mindenkorszűz Máriától emberré lettél... Te világosság vagy a világosságtól, az Atyától való kisugárzás, mellyel mindenkit megvilágítasz.”

Ha lankadt gyermekkori bölcsődalaink idilli hangulata már nem egészen tükrözi vissza azt a világrengető eseményt, melyet oly sokan vártak, ezekben a mondatokban észrevehetjük azt az Istent, akit az emberiség öröktől fogva várt. De ugyanő adja a személyes reményt is mindegyikünknek. Ahogyan tavaly ilyenkor üzente Ferenc pápa: „Örvendezzél te, aki elvesztetted a bizalmadat és bizonyosságaidat, mert nem vagy egyedül: Krisztus érted született meg! Örvendezzél te, aki elengedted már a reményt, mivel Isten kezet nyújt neked: nem ujjával feléd bökve fenyeget, hanem a Kisded apró kezecskéjét kínálja fel, hogy megszabadítson a félelmeidtől, megkönnyítse a terheidet, és megmutassa, hogy minden másnál többet érsz a szemében.”

Orosz Atanáz
görögkatolikus püspök