Első emelet, 131 négyzetméter. Havi lakbérünk, előrefizetéssel 131 forint. Hosszú kapualj a Széchenyi utcáról egészen a lépcsőházig. Kovácsoltvas korlát, csupa márvány, mozaikos kőpadló szőnyegbefogókkal, és három pihenőrész az első szintig. A mi lakásunk a hármas számú, kétszárnyas, félig üvegezett, rácsos ajtajú. Külön bejárat a konyhán át a cselédszobához. Óriási előszoba, balra a konyha és a valamikori háztartási alkalmazott lakhelye. A mi időnkben már csak sufni, szén- és csutkatárolásra.
A gáztűzhely mellett Salgó sparhelt, biztos, ami biztos. A sarokban a viharvert, öntöttvas fali csap, amelyet télidőben folyamatosan csurgattunk. Hiába, gyakran mégis lefagyott a fűtetlen konyhában. Majd jöttek a szerelők és mindent felbontottak. Hetekig tátongott a lyuk, beláttunk az alattunk lévő cérnaboltba. A vizesek mindig hátrahagytak egy félméteres ólomcsövet. Ebből sajtoltunk muníciót a légpuskába.
Hosszú, félig parkettás, sötét folyosó vezetett a két nagyszobához. Közben az utca felé, balra spájz, vécé és egy leharcolt fürdőszoba egy dagadt vízmelegítő kályhával. Korabeli luxus. Hetente többször magam is bedurrantottam ezt a szerkezetet. Jó volt meleg vízzel csordultig teli kádban ejtőzni. Eszembe sem jutott akkoriban, az egész házban csak nálunk volt fürdőszoba, mert a korábbi háziúr, az épület tulajdonosa így gondolta. A többiek az Erzsébet téri gőzbe jártak.
Ki ne felejtsem, a bérlemény külön bejáratú társbérlet, egyszerre a szomszédhoz vezető három, leszögezett szárnyas ajtóval. A forradalom után egy népes s harsány megyaszói család a társbérlőnk, élőben hallgathattuk a folyamatos veszekedéseiket. Mint a rádiós Szabó családot. Ezt is megszoktuk.
Energiatakarékosságból, pontosabban szükségből csak egy nagyszobát laktunk be. Ez a kétablakos hodály volt a nappali és a háló, és nagyon sokáig csak egy száron lógó hatvanas izzó volt a csillárunk helyett. A százesztendős dupla ágy előtt kapott helyet a cserélhető fejtámaszú sezlonom. A mindig sercegő, nyikorgó, intarziás szekrényeink is a hernádvécsei nagyszüleim hagyatékából származtak. Az elöregedett ósdi kályhát cserepesre váltottuk saját pénzünkön. Aki hidegben még nem ölelgetett felfűtött cserépkályhát, háttal nekitámaszkodva, nem is tudja, mi a jó.
Drága mamám egy súlyos, földig érő klöpli függönyt szeretett volna, de erre sokáig nem telt. Apukám mondogatta, a szemköztieknek sincs, így aztán, mint a való világban, beláttunk Borsékhoz és Rabbinékhoz. Édesanyám álma, a félvilágos kombinált szekrény is csak édesapám halála után valósult meg. Vitrinnel, teli csecsebecsével és lehajtható bárszekrénnyel, amiben a hivatalos iratok mellett egyetlen egy üveg csokilikőr hitelesítette a hely funkcióját.
Életem első két évtizedét ebben a zugbirodalmamban töltöttem. Az első kétkerekű biciklimmel itt, ezen a hosszú, keskeny gangon bizonyítottam be, hogy van egyensúlyérzékem. Ebben a lakásban sokat nevettem, sírtam, szorongtam és örültem, már ki tudja, mikor, minek. Itt szembesültem alig 12 esztendősen, apámnak már nincs sok hátra, de nem tudhatja. Itt találkoztam először a múlandósággal, és akkor lettem kamaszból koraérett emberke.
Ha álmodom, csak itt vagyok itthon, otthon. Ez az a hely, ahol máig is mindenkit ismerek, tudom, a ház melyik szegletében kik laktak, mikortól, meddig és számon tartom a sorsukat.
Most éppen a felélesztett villanyrendőrtől battyogtam az Ady híd felé. Így vettem észre, tábla lóg a mindig galambszaros erkélyünkön. A molinón röviden: kiadó vagy eladó. Elkapott a gépszíj, az időskori hév. Mi lenne, ha visszaköltöznék a valamikori boldogságom helyére. Legalább egy éjszakán át újra hallgatni a villamosok csörömpölését, a vezetékek zümmögését, amelyek felerősödve álmosítóan szüremlettek be a duplaablakos szobába. Oda, ahonnan az ablakokból kikönyökölve a színháztól az Ady hídig elláttunk.
A szándék halálosan komoly. Mostantól erre gyűjtögetek.
