Miért Miskolc? 55. - Isten hozott, Laborfalvy Róza

Azért, mert itt született korának legnagyobb drámai színésznője, Jókainé Laborfalvy Róza. Nevével először a miskolci Mindszenti Plébánia anyakönyvében találkozunk: „Miskolczon az Úr 1817. évében április hó 8-án, mint Benke József színész és Rácz Zsuzsánna asszony gyermeke született s ugyanazon év április hó 20-án Joannes Ribáry Capellanus által megkereszteltetett, mely ünnepi actusnál, mint keresztszülők: Nagyságos Palóczy László úr és Vizsolyi Judith nagyasszony valának jelen.” A gyermek neve: Laborfalvy Benke Judith.

Apja székelyföldi nemesi származású ember volt, aki színészként érkezett Miskolcra, és megkedvelvén a várost és az őt megbecsülő közönségét, úgy döntött, Miskolcon éli le életét. Nemcsak színész volt, hanem később színigazgató, majd a miskolci leánytanoda igazgatója. Művelt ember, aki latin és francia klasszikusok fordításával is foglalkozott. Judit már gyermekként nagy érdeklődést mutatott apja hivatása iránt, így aztán apja - felismerve lánya különleges tehetségét - tizenhat évesen Budára vitte Döbrentei Gábor barátja unszolására, az ott működő magyar színházhoz. Itt kezdetben csak kisebb szerepeket kapott, de ez számára mégiscsak azt jelentette, hogy közelről láthatta a kor nagy színészeinek játékát, köztük is Kántornét, akit ekkor, színi pályája kezdetén, mintaképül választott.

Déryné már első, még kisebb szerepeiben látva azt mondta róla, hogy olyan, mint egy feslő rózsabimbó, ki már akkor sokat ígért a „mélyebben látók szemében”. Nem tévedett, mert a budai társulat székesfehérvári vendégeskedése során a direktor Kántorné szerepeit – a színésznő távolléte miatt – a fiatal miskolci, ekkor nevét már Laborfalvy Rózára változtató színésznőre osztotta. Ő pedig élt a felkínált lehetőséggel, és bebizonyította kivételes tehetségét. Egyik bírálója szerint „úgy ment el tőlünk, mint egy fejletlen bimbó s úgy tért vissza, mint egy kinyílt virág, művészete egész kifejlett pompájában.”

Aztán nem sokkal később, 1837-ben, amikor a Pesten megnyíló Nemzeti Színház első előadására készültek, Kántorné betegsége miatt a bizottság neki adta át a beteg művésznő szerepeit. Senkit nem találtak alkalmasabbnak, mint az akkor még igen fiatal Laborfalvy Rózát, aki nagy drámai szerepekben még gyakorlatlan volt. „S azt a kitűzött nagy szerepet ez a fiatal teremtés – írja naplójában Déryné – kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani. S eljátszotta és pedig mily meglepő sikerrel. De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége és azok a nagy fekete, beszélő szemei!”

Népszerűsége tetőpontján, 1848. március 15-én este a színházban találkozott Jókai Mórral. A színház vezetősége az estére tervezett előadást Erkel Bánk bánjának bemutatására változtatta. A színészek valamennyien jelmezükre kokárdát tűzve játszottak. A korabeli leírások szerint az előadást félbe kellett szakítani, mert a közönség a márciusi ifjakat akarta hallani. Ekkor szövődött Laborfalvy Róza és Jókai Mór nagy szerelme. Történt ugyanis, hogy a nézők követelésének engedve felment a színpadra az akkor huszonhárom éves, de már ünnepelt Jókai Mór. A Gertrudis jelmezben mögötte álló Laborfalvy Róza, látva, hogy a fiatal író mellén nincs kokárda, odalépett hozzá, s levéve sajátját, feltűzte rá. Ezt követően a közönség nagy ovációja közepette elcsattant az első csók. Így kezdődött legendás szerelmük.

Laborfalvy Róza, akit a tragédiák, a kortárs és klasszikus költészet legértőbb előadójának tartottak, sohasem felejtette el szülővárosát. Legnagyobb sikerei idején is hazajött, hogy találkozzon szeretett közönségével. Először 1843-ban játszott a miskolci színpadon a „Szív és trón” című drámában. Zsúfolt ház fogadta, és szűnni nem akaró tapssal jutalmazták játékát. Aztán még többször hazajött, és akkor is a színpadon volt, amikor a város új színházát avatta. Férje, Jókai Mór színházavató köszöntőjét olvasta fel.

Kivételes pályafutása alkonyán úgy döntött, ötvenéves művészi pályája méltó befejezéseként utoljára szülővárosában áll közönség elé. Eljött az Avas aljára, ahol élete fogant, hogy még egyszer megcsillogtassa kivételes képességét, meghódítva örökre hallgatóságának szívét. Ahogy Keresztesy Sándor írta: „ötvenéves művészi út hosszú pályafutása után ismét a színpadra lépett, hogy még egyszer éreztesse bűverejét… és saját fényével ragyogva, tanítással, útmutatással szolgáljon arra, miként kell a képzeletet valóvá tenni, a hamvadó lángból izzó lávát teremteni s az életet a maga valóságában megörökíteni.”

Az előadást megelőzően a színház vezetősége köszöntő szavak kíséretében adta át a választmány ezüst babérkoszorúját. Laborfalvy Róza megilletődve vette át az elismerést és közönsége felé fordulva így szólt:
– Szívem vezetett ide, kedves szülővárosomba. Innen kísért hosszú művészi pályámra az első „Isten vezéreljen”, itt fogadjon az utolsó „Isten hozott”.

A város este fáklyás zenével fejezte ki hódolatát a házaspár szállásának ablaka alatt. Másnap a Jókaiék tiszteletére rendezett díszebéden Lévay József, a város szeretett költője így szólt: „Üdvözöljük a művésznőt, ha dicsőségéből városunkra is csak egy sugár esik, mint mikor a szellő visszahozza a virágillatot a kertbe, melyben a virágot ültették.”

Ezt követően Laborfalvy Róza még három évig élt, de színpadra már sohasem lépett. Ravatalát Budapesten, a Nemzeti Színház csarnokában állították fel, innen vitték örök nyugalomra a Kerepesi úti temetőbe.

1817. április 17-én született Miskolcon. Első fellépése a budai magyar színházban – még Benke Róza néven – 1833-ban kudarccal végződött, ezért visszatért a szülői házba, ahol édesanyját ápolta, aki 1834-ben meghalt. 1835-ben vette fel a Laborfalvy Róza művésznevet. Beleszeretett a kor híres színészébe, Lendvay Mártonba, akitől 1837-ben kislánya született. Vállalta a leányanya hálátlan szerepét, és a kis Rózát egyedül nevelte. Pályafutásában 1837 jelentette az áttörést. Ekkor nyílt meg a Nemzeti Színház, amelynek nyitó előadására az igazgató, Megyeri Károly őt hívta meg. Rózát a magyar irodalmi élet olyan vezetői is támogatták, mint Vörösmarty vagy Bajza. Gyakran játszott együtt a kor legnagyobb színészével, Egressy Gáborral. Főleg a tragikus szerepeket szerette, több Shakespeare-drámában nyújtott emlékezetes alakítást. Magánéletében 1848 hozta meg a nagy fordulatot, amikor Jókai Mór feleségül vette a nálánál nyolc évvel idősebb színésznőt.