A selmeci diákhagyományok eredetét az elődintézmény 1735-ös megalakulásától datáljuk. Ahogy a generációk újra és újra megtanulják a rendszert és a közösség részeseivé válnak, velük együtt a kereteket megszabó szabályok is alapvetések lesznek idővel. Az apró jelképek, a kari nóták, esetleg képzés-specifikus szokások azonban valahonnan el kell, hogy induljanak. Ez nem egy klasszikus tyúk vagy tojás szituáció, hanem az alapokat valaki lefektette.

Most, hogy a közelmúltban kari rangra emelkedett a Bartók Béla Zeneművészeti Intézet, felmerült a kérdés: miként kezdik el a kari szintű hagyományőrzést a zenészek? Érdeklődtünk a Miskolci Egyetem hivatalos csatornáin, ahonnan azt az abszolút jogos választ kaptuk, hogy ez a feladat bizony a hallgatókra vár, nekik kell megszervezni a hagyományőrzést.

Adta magát a kérdés: hogyan álltak neki a feladatnak a korábbi karok? Felkerestük az első bölcsész, és az első egészségügyis valéta elnököt, hogy kiderítsük, ők hogyan vették a megtisztelő akadályokat.

Egyedül nem megy

A miskolci bölcsészettudományi képzés történetének első hagyományőrző éveibe M. Szűcs Péter visszaemlékezésein keresztül nyertünk bepillantást. Az Egyetemvárosban 1992-ben jött létre a Bölcsészettudományi Intézet, ami öt évvel később emelkedett kari rangra. Péteréké volt az első évfolyam, sokuk a Miskolci Bölcsész Egyesületből érkezett az egyetemi képzésbe.

Ő maga 1993-ban, a Gazdaságtudományi Kar egyik szakestjén találkozott először a selmeci diákhagyományokkal, egyébként pedig kohászok keresztelték meg: „rögtön megtetszett az ünnepélyes hangulat, az elegancia, a dalok – úgy a hagyományrendszer egésze” – idézte fel az első benyomásokat.

Elhatározták páran, hogy a bölcsészeknek is szerveznek egy szakestélyt. Ekkor még nem a hagyományrendszer teljes átvételéről volt szó, hanem csak udvariasan belekóstoltak az adaptálásba.

Ebben sokat segítettek nekik a műszaki karok akkori képviselői, amiért ma is nagyon hálás Péter. A ma már alapvetésnek számító technikai feltételek – terítő és hasonló kellékek – biztosítása mellett abban is támogatást nyújtottak, hogy a hagyományoknak megfelelő mederben folyjon az esemény.

Adaptálni csak lassan, szépen

Így történt, hogy 1994-ben a saját képzésük szakestjén ülhettek össze a miskolci bölcsészek. „A korsón latinul az a mondat szerepelt, hogy „Ivásra való ok” – emlékezik vissza az első bölcsész valéta elnök. Innentől fokozatosan vették át a rendszer újabb és újabb elemeit, mint a szalagtűzést és a gyűrűavatást, majd Firmává váltak és végül valétáltak ötödéven.

A tanulmányaik végére közel minden elemet adaptáltak a miskolci bölcsészek. Az általános szokások mellett a tanárok segítségével elkészült a saját himnuszuk, címerük és a Mestereknek mestere című nóta is Kilián István, a Miskolci Egyetem közelmúltban elhunyt emeritus professzora jóvoltából, illetve – mások mellett – sokat segített Kabdebó Lóránt professor emeritus, az intézet és a kar első dékánja. Az egyenviselet bevezetése már az utókor érdeme.

M. Szűcs Péter úgy összegez, hogy társaival magától értetődőnek tartották: egy nagy múltú egyetemen tanultak és a közösség részesei akartak lenni. A hagyományok átvétele segített abban, hogy a Miskolci Egyetem társadalma teljes jogú tagjainak érezzék magukat.

Az egyetemi integráció része

Jánosiné Kádár Erzsébet a – ma már – Egészségtudományi Kar első valéta elnökeként azt hangsúlyozta, hogy az egyetemi integrációban nagyon sokat segített a selmeci diákhagyományok átvétele.

A Miskolci Egyetem berkein belül 2001-től létezett az Egészségtudományi Intézet, amelynek székhelye az Egyetemvároson kívül volt. Ez azt jelentette, hogy a hallgatók effektíve kiestek a pezsgő diákéletből. A hagyományok kovácsolta közösség részesévé válva sikerült közelebb kerülni a diáktársakhoz.

Erzsébet az első védőnő hallgatók között volt. Ő maga 2002-ben keresztelkedett meg a bányász Bursch Brigád Baráti Társaság segítségével. Ezt követően – a bölcsészekhez hasonlóan – fokozatosan adaptálták a hagyományrendszer elemeit az Egészségtudományi Intézeten belül: 2003-ban már balekhetet szerveztek, oktatták a pogányokat és saját jogukon keresztelték meg a diáktársaikat, oktatóikat – visszamenőleg is. A műszaki karok ezekben nagyon sokat segítettek nekik.

Legyőzték a földrajzi akadályokat

A visszaemlékezések szerint nekik nehezebb dolguk volt, mint a bölcsészeknek bő 10 évvel korábban; éppen amiatt, hogy helyileg is távol voltak az Egyetemvárostól. Sokan a saját oktatóik és a hallgatótársak közül nem kerültek még külsősként sem kapcsolatba a selmeci diákhagyományokkal, ezért számukra „idegen” volt a koncepció.

„Ha mindez a bányászok szervezésében történik, akkor az a bányászoké, így viszont egészségügyis események voltak” – magyarázza Jánosiné Kádár Erzsébet, hogy miért vették saját kezükbe a hagyományszervezést. „Így mi is odatartoztunk. 2005-től már kar voltunk, ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy minket is elismerjenek” – teszi hozzá.

A hagyomány örök, de közben változik

Azóta is fejlődött a terület hagyományőrzése, ahogy az Egészségügyi Kar is ma már Egészségtudományi Kar. A jelenlegi valéta elnöktől, Vincze Istvántól megtudjuk, hogy a kezdeti hagyományőrzők egyensálat hordtak. A mai egyenviseletet, a Stefániát 2005-ben vezették be, illetve a kari himnusz és jelképek is később alakultak ki.

Hozzáteszi, nagyon hálás Erzsébetnek és társainak, hogy elindították a hagyományőrzést az egészségügyi hallgatók között, mert nekik köszönhetően érezhetik még inkább sajátjuknak a selmeci diákhagyományokat a mai diákok. „Bízom benne, 20 év múlva büszkén mondják majd az egészségtudományis hallgatók, hogy évtizedekkel ezelőtt is voltak már elődjeink, akik ugyanazt csinálták, amit mi.” – összegzi István.