Pontosabb talán, ha mindezt - nem degradálva - inkább füzetbemutatónak tituláljuk. S így már a többes szám is indokolt: az elkészült füzetek ugyanis városrészekre bontva taglalják az adott környék látványosságait, ismertetik annak elfeledett históriáját. 

A Célpont Közösségi Tér és a Háromkő Egyesület által kreált helytörténeti kiadványok bemutatójára azt követően került sor, hogy a két szervezet az önkormányzattal együttműködve megvalósította a „Helyi identitás és kohézió erősítése” nevezetű projektjét a Vörösmarty és Jókai városrészeken. 

Tóth Arnold történész és Reiman Zoltán blogger ezúttal a programmal korábban párhuzamosan futó helytörténeti előadássorozatuk gyümölcseként ismertette hiánypótló kiadványtermésüket a Sub Rosa Cafe falai között.

Tóth Arnold legkedvesebb története gyanánt személyes vonatkozással nyitotta az eseményt: Tetemvár első világháborús temetőjének feltárásában gyermekkora óta részt vesz - az idevonatkozó kötet ugyancsak idén jelent meg. 

- A lakótelep megépítése előtti Jókai városrész zegzugos utcáin kanyargott - a ma már betonfelszín alá szorított - Pece-patak, melynek felettébb érdekes vonalvezetéséről az itt-ott mementóként megmaradt hídkorlátok árulkodnak - idézte fel a történész.

Az iparosítás idején rohamléptekkel felhúzott lakótelepekre beköltözöttek értelemszerűen aligha emlékezhettek a lakóhelyükként szolgáló utcák és terek korábbi (nem feltétlenül évtizedekkel, csupán évekkel azelőtti vonásaira), így például a Jókai városrész egykori emlékképe is csakhamar kikopott a köztudatból.

- A ma ismert Vörösmarty lakótelep helyén egészen a múlt század közepéig a 18. században a szinte semmiből kinőtt vályogfalú viskók sorakoztak - repült vissza a középkor végére Reiman Zoltán, hozzátéve, a szegényeknek kiosztott házak hamar korabeli nyomorteleppé váltak, melynek elbontásáig egészen a hatvanas évek építési hullámáig kellett várnia Miskolcnak, hogy aztán a lakóövezetre immár Tanácsköztársaság lakótelepként hivatkozzanak. 

Az író-blogger meglátása szerint Selyemrétről nagyjából alig lehet olvasni. A legtöbben ezért a strandfürdőt kötjük hozzá, melynek épületét - szintúgy kevéssé köztudomású - Hajós Alfréd (1878-1955) tervei alapján alkották meg. 

Bató István (1812-1882) legendáriuma nélkül nem múlhat el várostörténeti visszatekintés - Reiman Zoltán felidézte: a Bató-ház eredetileg a Corvin és a Beloiannisz (mai Szentpáli) utcák találkozásánál épült. A miskolci kereskedő három gyermekét fájóan korán vesztette el. Legidősebb lányának, Eszternek az emlékére végül harangot öntetett, melyet olyannyira biztosan építtetett be a Belvárosi Református Templom tornyába, hogy azt még az első és második világháború során sem tudták kiszabadítani onnan. 

Mindamellett az ő nevéhez fűződik a Deszkatemplom 1874-es felújítása is, melynek során kikötötte: bármilyen kár érné azt a jövőben, kizárólag fából rekonstruálható újra.

A szerzők végezetül eloszlatták a panelépítészet merev hiedelmét, mely szerint a tárgyalt technológia keletről érkezve tarolta le az országot. Mint azt a hallgatóság megtudhatta: Angliában, Hollandiában és Németországban már az 1920-as évektől jelen voltak panelek, mígnem honi építészeink- szovjet közvetítéssel, illetve némi saját csavarral - egy '40-es évekbeli francia irányzatot adaptáltak idehaza.

Nem is annyira várostörténeti feltárásaikban, sokkal inkább képanyagukban hordoznak újdonságot a kiadványok, amennyiben a Herman Ottó Múzeum képtárából eddig ki nem került, ám az elmúlt években digitalizált fotóanyagokhoz sikerült a kutatóknak hozzáférniük: az archív felvételek egyértelműen kirajzolják Miskolc huszadik századi patchwork-jellegét.