A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának alapítója, egykori dékánja, Miskolc díszpolgára január 24-én hunyt el. Élete összefonódott a várossal, ezer szállal kötődött hozzá. Hiszen pályája elején tanított a Földes Ferenc Gimnáziumban, felesége és két fia Miskolc szülöttei; kisebbik fia most is itt él családjával. 1962 és 1984 között a borsodi megyeszékhelyen megjelenő Napjaink című észak-magyarországi irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettese és versrovatának vezetője is volt. Ő „bocsátotta útjára” – mások mellett – például Serfőző Simont.

1

Az 1950-es évek végétől lett Miskolc legjelesebb költője, Szabó Lőrinc (1900-1957) életpályájának és műveinek kutató elemzője. Több monográfiát is írt róla. Pécsről 1993-ban hívták vissza Miskolcra, ahol nagy feladatot szántak neki: befejezni az egyetem kibővítését, megszervezni a Bölcsészettudományi Kart. 1997-2006 között a kar dékánja volt. Itt és ide alapította meg a Szabó Lőrinc kutatóhelyet. 2006-tól a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának „professor emeritus”-a.

2021-ben megkapta Miskolc város díszpolgára kitüntető címet – abban a városban, ahol jelenléte korszakokat ívelt át, és amire a professzor mindig is otthonaként tekintett.

Most nagy tiszteletadás mellett búcsúztak tőle családtagjai, barátai, tanítványai. És búcsúzott tőle a város, az egyetem, és a magyar irodalmi élet szereplői is. A város nevében Varga Andrea alpolgármester mondott búcsúbeszédet, amiben azt emelte ki, hogy Kabdebó Lóránt „mindig másképp tekintett és másképp is beszélt Miskolcról”.

– Itt talált rá Dayka Gáborra, majd Szabó Lőrincre. „Én örökös miskolci vagyok, mert ahányszor innen elmentem, mindig visszahozott a szívem. Én a szívemmel szeretem ezt a várost”, mondta egy alkalommal. Most örökre hazatér szeretett városába. A várost élők és holtak együtt alkotják. A temetők beszédes csendje őrzi őt is tovább; Szemere Bertalannal, Dérynével, Lévay Józseffel, Herman Ottóval, Szalay Lajossal és sok miskolci polgárral együtt – mutatott rá Varga Andrea (búcsúzását teljes terjedelmében a cikk végén közöljük – a szerző).

Horváth Zita, a Miskolci Egyetem rektora az elhunyt ránk hagyott életművéről emlékezett meg. Kiemelte, a József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár „páratlanul értékes életművet hagyott hátra”, ő volt az, aki igazán beemelte Szabó Lőrincet az irodalmi pantheonba. De Határ Győző emlékezetéhez is nagymértékben hozzájárult. És nagyra értékelte Szabó Magda munkásságát is.

– Idén lesz harminc éve, hogy a bölcsészettudományok oktatása megjelent a Miskolci Egyetemen. Kimondhatatlanul fáj, hogy ezt már nem fogjuk együtt ünnepelni, pedig nagyon készült rá – mondta a rektor, kifejezve azt is, hogy a professzor halála „pótolhatatlan veszteség minden egyetemi polgárnak, hallgatónak, oktatónak”.

Fazekas Róbert, a Földes Ferenc Gimnázium igazgatója felidézte, mennyire szeretettel mesélt mindig az iskola szellemiségéről Kabdebó Lóránt.

– Ugyanannak a gimnáziumnak a falai között, ugyanabban a szellemiségben nevelkedtem magam is. A tudós Kabdebó Lórántról, a Földes öregdiákjáról, tanárjáról hamar kiderült, hogy az életben a sorsa a tanítás volt. Mindig földesista marad – mondta az igazgató.

Búcsúzott még Kabdebó Lóránttól mások mellett L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum megújításáért és a múzeumi integráció előkészítéséért felelős miniszteri biztos, Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, valamint levélben Áder János köztársasági elnök és Orbán Viktor miniszterelnök.

Varga Andrea alpolgármester így búcsúztatta a professor emeritust:

„Örökké hálás leszek Miskolcnak, mert Szabó Lőrincet adta nekem, és én azért dolgoztam, hogy visszaadjam őt szülővárosának” – mondta meghatódva tavaly augusztusban, amikor a város új díszpolgáraként vastapssal köszöntöttük őt az ország első nemzeti színházában.
Tisztelt emlékezők! Hozzátartozók, barátok, munkatársak és tanítványok!
Különös volt, és különleges. Érző, folyton gondolkodó, megoldást kereső, gyakran elcsodálkozó, elfogadható igazságok után kutató és azokat felmutató ember. Rendelkezett a gondolatok mögé látás ritka képességével, irodalmi elemzései a műfajokban járatlan emberek számára is eligazodást jelentettek. Így lett tanító, olyan igazi reneszánsz tudós mester, akit ha elindult a maga által kigondolt úton, hosszú sorokban követtek tanítványai.
Különös ember volt, aki öltözékével, egy távoli földrész divatját idéző kalapjával és nyakkendőjével is kivált embertársai közül. Különcsége nem szerep volt, hanem egy világ, amelyet álmodott, majd megteremtett magának, ezzel is jelezve szabad gondolkodásának sérthetetlenségét. Nem akart kegyeltje lenni senkinek. Egyszer, amikor hovatartozása felől faggatták, csak annyit mondott: én nem vagyok az új világ kötéltáncosa.
Három város volt otthona. A szülőváros Budapest, és az iskolateremtés két fontos helyszíne Pécs és Miskolc. Utóbbira mindig másképp tekintett és másképp is beszélt róla. Itt talált rá Dayka Gáborra, majd Szabó Lőrincre. „Én örökös miskolci vagyok, mert ahányszor innen elmentem, mindig visszahozott a szívem. Én a szívemmel szeretem ezt a várost” – mondta. Pályája kezdetén egy új író-, költőgenerációt indított útjára a Napjaink szerkesztőségében, és közben a Földes Ferenc gimnáziumban tanuló diákoknak nyitott ablakot az irodalomra.
Bölcsészet nélkül nincs városi polgár, ezért lett alapítója, vezetője és professzora a miskolci bölcsészkarnak. Sokat adott, nagyon sokat Miskolcnak.
Most örökre hazatér szeretett városába. A várost élők és holtak együtt alkotják. A temetők beszédes csendje őrzi őt is tovább. Szemere Bertalannal, Dérynével, Lévay Józseffel, Herman Ottóval, Szalay Lajossal és sok miskolci polgárral együtt.
Köszönjük Professzor Úr!
Köszönjük Lóri bácsi!