Ludwig van Beethoven (1770–1827) Esz-dúr versenyműve (Op. 73) a zeneszerző ötödik, egyben utolsó felnőttkori zongoraversenye (1809). Tételei: I. Allegro; II. Adagio un poco mosso; III. Rondo. Allegro. Szimfonikus igényű, nagy lélegzetű alkotás; szélső tételeit félreismerhetetlenül az akkori jelen – a napóleoni idők atmoszférájának – egyfajta hangzó „krónikájává” teszi azok nyílt heroizmusa. S e tónus és a grandiózus tételszerkezetek révén egyaránt a III. – ugyancsak Esz-dúr hangnemű, „Eroica” – szimfónia utóda lett a darab az életműben. A középső, igéző lassú viszont a zenetörténet himnikus éjszaka-vallomásainak egyike: a magányos lélek emelkedett-önfeledt kitárulkozása a derű óráiban, távol a világ zajától.
Sem a nyitó Allegro, sem a többi tétel nem tartalmaz hagyományos szerepű, tételvégi kadenciákat, ellenben maga a teljes folyamat bővelkedik kadencia jellegű szakaszokban. Ilyet hallunk mindjárt a mű kezdetén, méghozzá rögvest az ünnepi mámor, a győzelem fölfénylő tónusán, titáni erővel kirobbanva, s előlegezve a főtéma pompás indulózenéjének karakterét. A második, lírai téma először varázslatos poézissel társuló, s a zongora felső regisztereiben különös miszticizmussal csengő moll hangjában verbunkos-hatást sejthetünk. Ám az ábrándozó-nosztalgikus tónus hirtelen gyökeres változáson megy át: egyszer csak a tétel eredendő jellegének megfelelő harcias-heroikus arculatot ölt ugyanaz a zenei anyag.
A ritka hangnemben (H-dúr) megírt lassútétel kezdetén meghitt vonulásban – s mintegy a „végtelen” felől közeledve, mind emberibb „gesztusokkal” – bontakozik ki Beethoven egyik legmegragadóbb s legszárnyalóbb lírai dallama. Titokzatos mélységeivel, szinte már romantikusan panteisztikus hangjával indítja útjára az Adagio un poco mosso egységes, nagy belső kontrasztok nélküli folyamatát. Majd a záróütemek közvetlen kapcsolódással – zenei anyagukban egyfajta szellemes, lépésenkénti „tapogatózásként” – vezetnek át a záró Allegro robusztus életerejű kezdőtémájához. E táncos elemekben gazdag rondófinálé vitalitása több szempontból már a VII. szimfónia lüktető mámorának előképe.
A zongoraszólam rendkívül újszerű, jellegében pedig igen összetett: „telt fogású, tömören zengő akkordok és dúsan áradó, fénylő passzázsok, a kifejezés eddig soha nem tapasztalt széles skálája a kérleléstől a mennydörgésig, a színek páratlan gazdagsága jellemzi […], ugyanakkor a zongorázó magatartás megannyi változata is, a rögtönzésszerű ábrándozástól a logikus ellenpont- játékig, az emberiséghez intézett szózattól az áhítatos magány énekéig” – írja összefoglalóan a művet ismertető Pándi Marianne. Hallásának elvesztése miatt maga a zeneszerző már nem mutathatta be saját szólójával az Esz-dúr zongoraversenyt: a premierre Lipcsében került sor, 1811. november 28-án; Friedrich Schneider játszott zongorán, vezényelt Johann Philipp Christian Schulz.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) b-moll zongoraversenye (1874–75) a szerző legnépszerűbb alkotásainak egyike: témái a XIX. század világszerte dúdolt-fütyült dallamai közé tartoznak. A tételek: I. Allegro non troppo e molto maestoso – Allegro con spirito; II. Andantino semplice – Prestissimo – Tempo I; III. Allegro con fuoco. Érzelmi skálája – csakúgy, mint a komponista számos más darabjáé – rendkívül széles, a formálásmód pedig jelentős részben fantáziaszerű és szabad, s olykor mindez a műfaji hagyományok bevett sémáinak mellőzésével járt. Szokatlan például a nyitótétel többfajta megoldása is: a főtéma – eltekintve az előlegező szerepű kezdőütemektől – Desz-dúrban, a párhuzamos hangnemben szólal meg a várt b-moll helyett, később pedig már nem halljuk újból a tétel második felében, a szerkezeti visszatérés során. (A rendkívüli terjedelmű tétel anyagát túlnyomórészt más témákból alakította ki a szerző, hagyományos értelemben voltaképp nem is beszélhetünk visszatérésről.) Ám a témagazdagság és a mű grandiózus dimenziói együttesen mintegy szükségtelenné tették a komponista számára azt, hogy minden szempontból hagyományhű maradjon, s az eredmény így a műfajhatárok kitágítása lett a kifejezés intenzitása érdekében, sajátos közeledésként a zenekari muzsika újszerű formái (szimfonikus költemény, szimfonikus fantázia stb.) felé.
A középtétel felépítése nagy vonalakban nézve szimmetriaelvű: orosz románcon alapuló, megragadóan ihletett lírai szakasz keretezi benne a túlfűtött- zaklatott tónusú, capriccio karakterű – de keringő-jegyeket is anyagában hordozó – középrészt, melynek zenéjét egy – szövegében a mámort dicsérő – francia chanson nyomán írta meg a zeneszerző. Hatásában e párosítás mint időtlen-fénylő tisztaság (természetes lét) és tiszavirág éltű hedonizmus (civilizáció: röpke, múló örömök) érzetének kontrasztáló kettőssége jelentkezik. A rövid és dinamikus zárótételt népi tánckarakterű, hamisítatlanul duhaj, ukrán eredetű téma nyitja meg, mellyel egy – típusában olyannyira Csajkovszkijra jellemző – szélesen szárnyaló második téma képez kontrasztot (utóbbi azután már-már „világot átkaroló” himnikus énekké szélesedik a darab végét megelőzően). A művet bárminemű arra utaló felirat nélkül is latens – jellegzetesen romantikus – alkotói „program” hatja át: az I. tétel individuális szélsőségei – szenvedélyvilága, roppant érzelmi viharai, megváltásra áhítozó, kitörő vágyakozásai s vissza-visszatérő, fájdalmas lírai önvallomásai –, majd a középtétel természetkeresése, éjszaka-poézise s ugyanott a mámor hiábavaló hajszolásának tanulsága után, a finale: rátalálás a valódi kollektív hangra; feloldódás a népiben, a közösségi táncforgatag eszményített mámorában.
A látványosan virtuóz zongoraszólamot, amelynek nehézségei közismertek, eredetileg Nyikolaj Rubinsteinnek szánta a zeneszerző. Rubinstein azonban olyan fokú nemtetszésének adott hangot, méghozzá a teljes darabbal kapcsolatosan, hogy az ajánlás végül is a német Hans von Bülow – Liszt Ferenc egyik legjelesebb tanítványa – számára készült el, aki az ősbemutató szólistája is lett (Boston, 1875). Csajkovszkij később revideálta művét, s még két további zongoraversenyt (G-dúr és Esz-dúr), valamint egy zenekar-kíséretes koncertfantáziát is komponált, ám az utóbbiak ritkán kerülnek előadásra. Fülei Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, különleges bravúrra vállalkozik a két versenymű tolmácsolásával egyazon estén.
YAMAHA BÉRLET 3.
Április 24., hétfő 19:00
Helyszín: Művészetek Háza
Műsor: Beethoven: Esz-dúr zongoraverseny, Op. 73, Csajkovszkij: b-moll zongoraverseny, Op. 23
Vezényel: Antal Mátyás
Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar
Zongora: Fülei Balázs
