"Az űrrepülés olyan, mint egy piramis" - Farkas Bertalannal, az első magyar űrhajóssal beszélgettünk

Farkas Bertalan 69 évesen sem tétlenkedik, a mai napig aktívan dolgozik, és rengeteg felkérésnek tesz eleget. Az első magyar űrhajós mérnök vagy focista akart lenni, végül vadászpilóta lett.  A repülést egy barátja unszolására kezdte el, aki pilótaként világot szeretett volna látni. Farkas Bertalan a sors fintorának nevezte, hogy a barátja végül - egészségügyi okokból, - nem valósíthatta meg az álmát, ő viszont pilótából később vadászpilóta lehetett.

- A First Lego League kapcsán, milyen gondolatok vannak Önben? Hogy érezte magát a mai napon?

- Azt hiszem, a mai nap számomra különlegesen érdekes volt, rengeteg rendezvényen veszek részt, de az ifjúsággal mindig kifejezetten örömmel találkozom, ráadásul ez nemzetközi rendezvény volt.

Úgy gondolom, hogy ezek a gyerekek, akik itt ma bemutatkoztak, a versennyel rengeteget letettek az asztalra, tudás és kreativitás terén. Bizonyára hatalmas mennyiségű szakirodalom és gyakorlati tapasztalat áll mögöttük, igazán felkészültek voltak. Szerintem nem az a fontos az ilyen eseményeken, hogy ki győzött, hanem az, hogy megcsinálták. Aki sikereket élt meg annak az jelenti a motivációt, aki pedig kudarcot vallott, azt pedig az motiválja, hogy máskor jobban csinálja és fejlessze magát. Úgy gondolom, az is kiderült most, hogy a nyelvtudás már ilyen fiatal korban is elengedhetetlen, enélkül ma már létezni nem lehet.

- Ha ma lenne pályaválasztás előtt álló fiatal, merre indulna?

- Ugyanerre. Soha egy pillanatig sem gondoltam, hogy tévúton járok. Igaz, a mai fiatalok előtt sokkal több a lehetőség, a nyitott ajtó. Amikor én készültem arra, hogy pilóta legyek, vagy az űrbe menjek ez szinte felfoghatatlan vágy volt - ahhoz viszonyítva egy ilyen elképzelés ma már szinte hétköznapinak hat. Ma már le lehet ülni valakivel – jelen esetben velem -, hogy arról kérdezzük miként lehet elérni, hogy eljuthassunk az űrbe és milyen is ott.

Azt hiszem a tanulás a legfontosabb dolog a világon, soha nem tudhatjuk hová sodor az élet, milyen lehetőségek adódnak. Ha az élet nyújt egy lehetőséget meg kell becsülnünk magunkat, a munkatársainkat a bizalmukat, és élni kell minden lehetőséggel. A kitartás, a tanulás idővel mindig meghozza a gyümölcsét. Az Interkozmosz program keretében 1976-ban kezdték el az űrhajósjelöltek kiválogatását Csehszlovákiából, Lengyelországból és a Német Demokratikus Köztársaságból. Vadászpilótákat választottak ki minden országból. Ezekből az országokból „származott” az Interkozmosz program első űrhajóscsapata, melyet a második csapat követett, köztük Bulgária, Kuba, Mongólia, Románia és Magyarország. Később csatlakoztak hozzájuk a vietnami űrhajósjelöltek is.

Farkas Bertalan és Magyari Béla

- Bizonyára kérdezték már öntől, milyen volt a kiképzés? Mennyire kemény felkészülni egy ilyen útra?

- A kiképzés helyszíne a Moszkva közelében fekvő Csillagváros volt, ide csak ketten utaztunk Magyarországról: Magyari Béla és jómagam. A kiképzés orosz nyelven történt, mérnökök és orvosok egyaránt foglalkoztak velünk, az ellátásunk pedig teljes körű volt. Két évet töltöttünk a Csillagvárosban, ahol a gyakorlati felkészülés – például súlytalansági és centrifugás tréning – részeként túlélési gyakorlatokban is részt vettünk. Négy különböző szituációból kettőt kaptunk: azt, hogy mi a teendő, ha dzsungelbe vagy óceánba érkezünk landoláskor.

Nehéz volt a kiképzés, a túlélési gyakorlat az valóban túlélési gyakorlat - persze életmentő céllal nyilván beavatkoztak volna, ha úgy alakul a helyzet. Megtanultuk, hogy magunkra és egymásra vagyunk utalva, nincs kibúvó, csak mi és a helyzet, amiben vagyunk. 1978 decemberében a szovjet állami bizottság döntése alapján végül Valerij Kubaszovot és engem választottak ki az űrrepülésre, míg a társainkat dublőrnek jelölték. Az űrrepülés olyan, mint egy piramis. Mi voltunk a csúcson, alattunk pedig hihetetlen szervezés állt. A pillanat, amit átélhettünk, rengeteg ember munkája árán jött létre. Ők nem látszottak annyira, de áldozatos és hozzáértő munkájuk nélkül mi sem lehettünk volna ott a csúcson.

- Milyen érzés volt a kilövés? Milyen emlékei vannak az útról? Volt bármilyen kellemetlen élménye?

- Nos, a start az egy igen bonyolult dolog, a szó szoros értelmében egy stresszhelyzet. Mindent a számítógépek vezérelnek, az ember egy passzív résztvevője a szituációnak. Minden másodperc egy stresszes állapot, nem tudhatjuk mi történik a következő pillanatban, bármikor probléma adódhat. 9 perc és 20 másodperc kellett ahhoz, hogy megkezdjük a Föld körüli repülést, ami viszont egy fantasztikus dolog. Repültem én korábban közel húszezer méter magasan kétszeres hangsebesség fölött, de ez összehasonlíthatatlanul más élmény volt. Amikor először pillantottam meg odafentről a csodálatos bolygónkat, már a Csendes óceán felett jártunk. Óriási élmény volt, soha nem fogom elfelejteni, a mai napig hihetetlenül élénken él bennem. Naponta tizenhat napfelkeltét és tizenhat naplementét láttam, a Földet pedig másfél óra alatt kerültük meg. Minden csodálatos volt, egyszerűen egy csodának éltem meg az egészet, semmi nem okozott kellemetlenséget.

- Az utóbbi években sokat hallani a magán és nemzeti űrcégek tevékenységéről. Ön hogy látja, mennyire vagyunk attól, hogy az űrrepülés szinte "hétköznapi" dolog legyen? Mennyire járunk attól, hogy esetleg kolonizáljunk egy bolygót?

- Ezzel kapcsolatban azt gondolom, belátható időn belül sor kerülhet rá, hogy űrállomások legyenek fenn azzal a céllal, hogy „űrtúristákat” fogadjanak. Például  egy fiatal pár amely erre alkalmas, az űrben töltheti majd a mézesheteket. Hogy egy másik bolygóra telepítsünk embereket...? Nos, valamikor erre is biztosan sor kerülhet majd, de azt hiszem, a technikai és biológiai feltételek tekintetében ez  még odébb van.