Zemlényi Attila és Kabai Lóránt (bevett írásmód szerint kabai lóránt) közös műve megosztott első helyezett lett a Miskolci Nemzeti Színház fennállásának kétszázadik évfordulója alkalmából meghirdetett drámapályázaton. A 18 jelenetben elmesélt történet ősbemutatóját augusztus végén tartották a Játékszínben, felolvasószínházi előadás formájában.
Az elsőre talán meglepő díjazás – a színházi élet számos nagynevű alakítóját előzte meg a helyi kapcsolódású költőduó – több szempontból nézve sem tűnik alaptalannak. A Vasgyári eklogák Miskolc drámája a miskolciaknak, melynek központjában a várost egykor éltető üzem, és annak esszenciális tragédiája áll, ami egyben leképezi az Acélváros sorstragédiáját is. A szerzőpáros misztikumot teremt, suttogva továbbadott legendákból építi fel a saját Vasgyárát, egy hátrahagyott Mordort, ami mégis annyira beitta a sötét jelenlétet, hogy szikra és kohósalak helyett ezt árasztja magából, így válva tiltott, de legalábbis elkerülendő hellyé. Mint egy gyönyörű hurut, a textualizált múlt beteg tüdejéből szakad fel a mű, méghozzá a leginkább fennkölt, jambikus formában. Mindezek ellenére ez a darab nem domesztikált: hihetetlenül szerves, rengeteg helyről táplálkozik (a gyár például kimondva is alliterál Tarkovszkij Sztalkerjére, hiszen többször is zónaként utalnak rá). Összességében elmondható, a Vasgyári eklogák önálló, elvadult, pulzál, mint a témáját képző egykori üzem.
A bukolikus pásztorénekek jellemzője, hogy párbeszédekben megosztott információkból építkeznek. A valóság egy szeletéről kapunk képet, ami esetünkben – a hellenisztikus kor idilljeivel szemben – azonnal nyomasztóan hat a hallgatóra. Hol a vasazó romák egymást riogató sztorizásaiból, hol a varjak társalgásából kerülünk közelebb a történethez. A szöveg amennyire irodalmi, annyira mai. A mű első szava: Csősztök! Emellett nem árt figyelni, mert a burjánzó hexameterek között olyan corpus delictik rejtőznek, amiket szükséges kihámozni megértéshez.
Tulajdonképp egy krimi ad magyarázatot arra a valós kérdésre, hogy lehet még mindig a város része egy olyan hely, ami az elmúlás posztapokaliptikus, az időn kívül létező skanzenje. Egészen 1973-ig vezet vissza a fő szál, Vályi Péter rejtélyes körülmények között bekövetkezett haláláig. A miniszterelnök-helyettes egy üzemlátogatás során, gyanús, máig vitatott körülmények között zuhant az acélművek forró kohói közé. Hogy baleset történt-e, vagy kádári utasítás áll a dolog mögött, esetleg a KGB rendezkedett Miskolcon, nem tudni, de egy biztos: Vályi reformokat akart (ez akkoriban nagyjából annyira volt szitokszó, mint ma a „liberális” jelző). A szerzők e köré a momentum köré húzták fel a saját Vasgyárukat. Teiresziász varjú meséje szerint Vályinak az üzemlátogatáson fogant egy fiúgyermeke, aki később kétszeresen is árva maradt. Ő lett a gyár modzsója, az elhagyatottság beteg kivetülése, zokogószellem, aki után csak kósza szóbeszédek maradtak.
A feloldozást Auróra hozza el. Igen, az északi fény. Igen, a punk zenekar és a Bella ciao. Jobban mondva mindez egy kalandvágyó egyetemista lányba gyúrva, akit nem hagy nyugodni a titok: felkattintja fejlámpáját, és leereszkedik a Vasgyár bugyraiba. A pokoljárást az üzemben készült horrorisztikus felvételeket kivetítve tették még megdöbbentőbbé. Mint egy üszkös végtagba bevezetett endoszkópon át, úgy látjuk Aurora szemével az egykori üzem csarnokainak és pincehálózatának bomló szövetét. Az ember el sem hiszi, hogy ilyen hely még létezik a városban. A lány végül ráakad a beteg kisfiúra, és érkezik a megoldás is: az üszkös végtagot, ami már csak bomló emlékképe az egykori lábnak, végre le kell vágni, elmúlni hagyni, ahhoz, hogy az így feloldozott test öngyógyító folyamatai beindulhassanak.
Röviden összegezve, a Vasgyári eklogák a miskolci közönségnek szóló darab, amit mindenképp érdemes megnézni azoknak, akik lepillantottak már valaha a Hideg soron autózva az egykori acélmű zombi testére. Tulajdonképpen a tegnapi fiatalok története ez, ami egy korábbi generáció hibájára kínál gyötrelmesen reális megoldást a mostaniaknak.
És itt érkezünk meg a kivetítéssel, hangeffektekkel és zenei betétekkel felkavart darab négy színpadi sarokpontjához, a színészekhez. Az ősbemutatón a szereplőket Szegedi Dezső, Fandl Ferenc, Harsányi Attila és Elek Zsófia elevenítették meg, kiválóan árnyalva a szövegkönyv különböző rétegeit. Azt, hogy miképp él majd tovább a mű, még nem tudni pontosan, de a felolvasószínházi előadást biztosan műsorra tűzik majd a jövőben: megtekinthető lesz, átélhető, feldolgozható.
