Világbajnokok nem potyognak csak úgy az égből

Itt az új aranygeneráció?

- Nagy öröm számomra, hogy két miskolci sportoló is részese az U20-as magyar vízilabda-válogatott sikerének, amely világbajnok lett Romániában. Ez már a harmadik aranyérem ebben a korosztályos viadalban: 1995-ben Kásás Tamásék, 2007-ben Varga Dumiék lettek világbajnokok. Hogy megérkezett-e az új aranygeneráció? Az végül is biztos, hogy benne van, mindenképpen. Ha ilyen ütemben tudnak fejlődni a srácok, mert ahhoz, hogy aranygenerációról beszéljünk, nyilván ez szükségeltetik. Predesztináltak arra, hogy a következő évtizedben a magyar vízilabda ismét átvegye vezető szerepét. Most a címvédő szerbeket, örök ellenfelünket verték meg nagy fölénnyel. Mellettük persze szorosan ott vannak a spanyolok, az olaszok, de az amerikaiak sem voltak olyan rosszak. Van itten 5-6 együttes is, amikre oda kell figyelni. A vb minden meccsét láttam – sőt többször is visszanéztem, már csak azért is, mert két érintett játékosa volt Miskolcnak benne – , de erről később majd bővebben is. Egy olyan érettséget érzékeltem, amit csak nagy és igen kiváló csapatoknál észlelhető, tehát taktikai elemeket, olyan ritmusváltásokat, amit ebben a korban csak kevesen tudnak.

Régi tétel: a meccset a támadók nyerik, a bajnoki címet a védelem.

- Ez egy nagyon nagy mondás, igazság, de fordítva is érvényes. Ahhoz, hogy gólt lőjünk, először védekeznünk kell. Ez nyilvánvaló, ám én azt hiszem, mind a két szegmensben a magyar U20-as válogatott magasan az ellenfelei fölé tudott lépni. Ezt mutatják úgy az eredmények – magam, aki láttam a meccseket, és ismerem a vízilabdát – szakmai szemmel nézve a játékot, azt észrevettem, hogy a minőségi vízilabdában igen nagy különbség mutatkozott a magyar és a világ többi csapata között. Olykor persze az eredmény nem is tükröz nagy különbségeket. A csoportmeccseken „csak” ötméteresekkel vertük meg a szerbeket, a fináléban viszont volt 16 perc, amikor nem kaptunk gólt sem. Visszatérnék arra, hogy a vb előtt mi elfogadtuk a szerbek meghívását, elmentünk Belgrádba egy felkészítőtornára, és lám, hazai pályán is legyőztük őket. Próbálták ellesni az összeállításunk alapján a titkunkat, mert nagyon erős, acélos ellenfélre számítottak, ami hála a jó istennek, így is történt. Persze a csoporttalálkozó mindig egy másik mérkőzés: ott nem akar kikapni senki, lehet taktikázni, olykor jó a döntetlen is. Ezzel nem azt mondom, hogy így volt, de benne lehetett. A döntő az egészen más, csak egy van belőle, ott mindent bele, ami a puskacsövön kifér. Ez látszott is: a szerbeknek egy percig sem volt esélyük arra, hogy esetleg felzárkózhassanak, és valamilyen bejelentkezést mutassanak az aranyéremre.

Úgy tűnik, kitűnően sikerült a formaidőzítés, ideális volt a koncentrálás.

- Abszolút így van, egy jó eredmény mindig arról árulkodik: a háttérben kiváló a kohézió, működik az öltözői erő, azaz a játékosok hisznek az edzőben, a tréner pedig bízik a tanítványaiban. Ebből mindig fantasztikus dolgok tudnak kikerekedni. Én emlékszem arra, hogy a szövetségi kapitány, Kovács Robi, játékoskorában nagyon fineszes, jó kezű, okos és kőkemény vízilabdás volt. És amint kiderült, letette névjegyét edzőként is, mert fantasztikus önfegyelemmel, remek taktikai húzásokkal - amit én észrevettem nála, főleg a szerbek ellen - brillíroztak. Olyan elemek cserélődtek egyik percről a másikra, amit nyilván csak a megbeszéltek és a gyakorlás révén lehet megcsinálni, például emberhátrányban a védekezést. Ő mentálisan frissen és tónusban tudta tartani a játékosokat, és ez nagyon fontos. Tehát ő a nyolcadik ember, a piros sapkás a kapuson kívül, aki mindent lát és mindenre kell hogy reagáljon.

Szóljon a mieinkről, mennyire megtiszteltetés, hogy két miskolci kötődésű fiú is részese a szép sikernek?

- Megmondom őszintén, én ritkán szoktam pezsgőt bontani, de a döntő után igen is felbontottam egy üveg magyar pezsgőt, márkát nem említek. Eleve be volt hűtve, mert reméltem, hogy győzünk, és lesz mire koccintani. Hátradőlve, behunyt szemmel átgondoltam a történteket, és nagyon nagy büszkeség öntött el. Nagy Norbi egy debreceni srác, aki két éve játszik Miskolcon, és itt fogja folytatni a következő esztendőt is. Vismeg Zsombort meg valamilyen szinten a fiamnak is tekintem, mert pici korától Sárospatakról került ide hozzánk, ahol pallérozódott, és itt vált belőle meghatározó egyéniség. Tavaly elment a Szolnokhoz úgy, hogy még egy év szerződése volt, de nem álltam az útját, pontosan azért, mert tudtam: fejlődésében ez komoly állomás lesz. Valószínűleg ha Zsombi itt marad, az idén hetedikek vagyunk. De az egyén, a játékos érdekét tekintve elengedtem. Azt mondom: nagyon jól tettem, mert itt van az eredmény, és mindannyian örülhetünk. Ő is, a családja, az édesanyja, aki a gyerek sikeréért igen sokat tett, amit sokan nem tudnak. Ez egy családi happyness is lett, amellett kluböröm és nem utolsósorban Miskolc büszkesége, mivel azért világbajnokok nem potyognak csak úgy az égből. Főleg úgy, hogy két miskolci kötődésű játékos is van az U20-as magyar vízilabda-válogatottban. Tizenkét év alatt 5 válogatottat adtunk, köztük két világbajnokot. A döntő után „Szívből gratulálok Nektek”- írtam a Facebookon, amire ez a válasz érkezett a mamától: „,Mindent köszönök, András”!