Drága apám a Terményforgalmi Vállalatnál, Zoltán József igazgató sofőrjeként, legalább hetente kétszer lejárta a régió téeszeit, állami gazdaságait. Nyáridőben vele tartottam, a szürke, örökösen benzinszagú Warszawa hátsó ülésén pöffeszkedtem. S hallgatóztam. Lesz-e elég aratnivaló, hogyan zajlik a betakarítás, lesz-e elég lisztünk, kivitelre is. Erről folyt a disputa. Máig is előttem a kép, ahogyan ujjukkal morzsolják a szikkadt vagy a nedves búzaszemeket, majd gondolkodást színlelve a tarkójukat vakargatják. Meg nem szólaltak volna, míg Józsi bácsi, az igazgató meg nem mondja a frankót. Nálánál jobban senki nem tudhatta, milyen termés várható. Még a téeszelnökök sem. Szigorú tervgazdálkodás volt, csak ő jelenthette, mennyi lesz az hektáronként. Hiszen a pártbizottságon csak neki árulták el, hogy mennyi legyen az annyi.

S amíg a nagyok aratáskor a tarlót járták, gondtalanul begyűjtöttem az eredeti, játszani való szalmaszálat. Hogy másnap délelőtt olyan igazi szappanlufikat eregessek a gangról. Erről szólt az augusztus, amikor még hiába volt ennyire meleg, mégsem panaszkodtunk a kánikulára.

Később drága édesanyám laboráns lett az István malomban. Sokszor vele tartottam, amikor öt szinten át járta be a hangosan dohogó, hatalmas szitákat riszáló masinákat, hogy mintát vegyen a lisztből. Meglepett, hogy a gépek közelében nagyon ritkán találkoztunk molnárokkal. Csak akkor rohantak be, amikor elhalkult vagy megszűnt a meghajtó gumiszalagok surrogása.

A laborban Bobcsák Istvánné volt a vezető, s egyben a szakszervezeti titkár. Jómagam a tálkákban fehérlő lisztet még csirizes, ragasztó formájában sem tudtam volna megkülönböztetni. Marika néni viszont ránézésre is pontosan megtippelte a sikértartalmát. Majd anyukám sem maradt le, hiszen mint gyakorlott házitésztagyúró, a labor spektrográfja nélkül is ugyanezt megsaccolta.

Itt, a malomban százéves hagyomány volt az új búza megérkezésének ünneplése. Dr. Szabó József igazgató következetesen szigorú emberként ilyenkor elnézte, hogy a sör mellé lehúznak egy kortyot az aratópálinkából. Tisztelte, értékelte a szakértelmet, jómaga ugyanis a pártbizottságtól ejtőernyőzött a vállalat élére. Ilyenkor hagyta, hogy Balla Andor főmolnár mondjon tósztot. Nála jobban senki nem ismerte ezt a komplexumot, ott lakott a malomudvarban, így aztán egyedüliként napi 24 órában szolgált. Ő volt az, aki megerősítette, igaz, amit a recsegős, sípolós Szabad Európa Rádióban sugároztak. Nincs jobb a magyar búzánál, ebből készül a francia bagett is. Úgy hírlett, cserébe gyengébb minőségű gabonával, plusz keményvalutával fizettek.

Majd firkászként is otthonosan mozogtam az üzemben, így aztán néhány ilyen újbúza-fogadás méltatását is megírtam. Azt viszont elhallgattam, hogy ezután következett nálunk a privát dinnyeszezon. Az, amikor a görögdinnyéhez is dinnyét ettünk. Már csak elárulhatom, a malom kapujában volt a leghitelesebb hídmérleg. Jobb, mint a Búza téri. Így aztán kereskedők kora hajnaltól késő estig ide jártak nem hivatalosan mérlegelni. Anyukám, már nyugdíjasként, a portánál fogadta a dinnyéseket. Se számla, se fuvarlevél, de ára sem volt a szolgáltatásnak. Így aztán mézédes, hevesi, fekete magos dinnyével honorálták meg a szívességet. Ebből a mannából csaknem minden dolgozónak jutott.

Mamám már régen elköltözött a földi világból. Míg malmosként bőséggel volt búzája, maga etette a galambjait a Bajcsy-Zsilinszky utcai lakásának ablakában. A párkányon mindig terülj asztalkám fogadta őket. Az új lakók említették, a galambok máig is gyakran bekopognak a konyhaablakon.

Ki mondja meg nekik, hogy már a malom is a múlté.