Pontosan 1956 tavaszán hagytam el az országot életemben először. Drága mamámmal utaztunk kettesben Losoncra, Jolánka nénihez. Apukám nem jöhetett velünk. Így is egy esztendőbe telt az a fránya határ átlépő elintézése. Hazafelé már a hátamon volt az első iskolatáskám, tele radírfejes ceruzával. Rajtam volt a csehszlovák klottalsó, a fehér tornacipő, és duplán vettem föl az akkoriban nagyon divatos mackóruházatot. Apukám kocsival várt minket Hidasnémetiben, valahogy elérte, hogy már ott leszállhassunk a szigorúan ellenőrzött vonatról. Meggusztálta a két zsebes, vállszíjas, krokodilbőr mintás táskámat, megjegyez te, ez bizony kitart nyolc évig. S csaknem bevált a jóslata.
Nos, nem tudom, ki hogy van vele, számomra máig is még a legegyszerűbb határátlépés is amolyan stresszes.
Talán azért, mert akkoriban a mamám Kassától azt sulykolta belém, bármit kérdeznek a fináncok, semmire ne válaszoljak. Erre is meg lehetett az oka. Talán ennek a következménye, hogy a későbbiekben is kellő izgalommal, furcsa áhítattal gurultam a hidasnémeti határállomás hídszerű épülete elé. Olyan érzésem volt, mintha a fölénk tornyosuló, átláthatatlan üvegű irodák ablakaiból a szigorú tányérsapkások figyelnének. Később tudtam meg szakmabelitől: valóban, akiknek kiszúrták, hogy gyöngyözik a homloka, félreállították. Fokozottabb átvizsgálásra. Különben nekem ott, Hidasnémetiben mindig sikerült valamilyen emlékezetes élmény re szert tenni.
Máig őrzök néhány, úgynevezett egykoronás Tuzex utalványt. Az újszülöttek kedvéért mondom, Csehszlovákiában hamarabb találták ki a dollár boltokat, mint nálunk. Kassán, a főutca elején volt egy csodálatos, kurrens, nyugati árukkal teli áruház, amelyben akár a legújabb nyugati autókat is azonnal megvehettük. Persil mosóporral. Abban az időben, amikor itthon egy tűzpiros vagy egy hófehér Zsigulira jó időben is három évig vártunk. A tót atyafiak ravaszságával ott a nyugati valutát Tuzex utalványra kellett váltani, és ezzel a pénzügyi tranzakcióval elérték, hogy csak hivatalosan seftelhettünk. Például az első autós kazettás magnómat mihelyst megvettem, ott helyben be is szerelték.
Voltak aztán amolyan baráti fuvarjaim is, amelyeknél egyszerű sofőrként sikerült ki maradnom a vámosokkal zajló vitákból. Egy messziről jött vendégemnek kedvére volt, hogy a Priorban szinte ajándékba ad ták a színes, jó minőségű gyerek cipőket. Nagycsaládosként leg alább három évre való lábbelit vett az otthon maradottaknak. Nekem eszembe sem jutott, hogy ezeket el kellett volna dugdosni, így aztán a csehszlovák fináncok úgy rácuppantak ezekre, mintha egy kiló kokaint leltek volna.
Távoli unokatestvérem, aki négyéves koráig Kassán élt, hosszasan alkudozott a szlovák vámosokkal. Még a magyar kollégáik is segítettek neki a meddő vitában. Nagyon tartottam, hogy elfajul a perlekedés, amelynek magam is el szenvedője lehetek. Végül Péter unokabátyám a maga sajátos habitusával gondolt egyet és az összes gyereklábbelit úri módon kihajította a kocsiból.
Egy másik utasom nyáridőben három kiló banánnal akadt fenn a szűrőn. Ő már határozottan karakán volt, vámfizetés helyett leült az árokpartra és elmajszolta a déligyümölcsöt. Engem is kínált, de óvatosságból nem kértem belőle.
Majd a nyolcvanas évek vége felé egyetlen egyszer simán, szinte ellazulva hagytam magam mögött a szlovák magyar határt. Hogy aztán az első vasúti sorompónál két határőr minden magyarázat nélkül el állja az utat és visszaküldjön. Tudják, az alig 10 kilométer során lepergettem az életem zanzásított rövidfilmjét egészen az óvodás csínyekig. Bennem volt a félsz és az is meretlen frász. Végül kiderült, csak azért rendeltek vissza, mert kilépéskor kötelezően leadtam a Csehszlovákiában tiltott eszköznek számító CB rádió adóvevőt. Kellő szívélyességgel adták vissza, de a sápadtságom – ártatlanságom dacára – árulkodó volt.
