Mészöly Anna: „pályakezdő” végtelen rutinnal

Idén Mészöly Annának és Böröndi Bencének ítélte oda a MASZK Országos Színészegyesület a pályakezdő színészek erkölcsi megbecsülése és társadalmi rangjának emelése céljából 2001-ben létrehozott Soós Imre-díjat. Tavaly Bodoky Márk volt az egyik díjazott, így egyhuzamban másodszor ismerték el egy fiatal, Miskolcon játszó színművész munkáját. Ám, ahogy Bodoky Márk tekintetében is furcsán hatott a „pályakezdő” jelző, úgy a márciusban 27-et töltő Mészöly Anna esetében sem azt érezni, hogy egy szárnyát bontogató színészről lenne szó: közel öt éve a helyi társulat tagja, ez idő alatt pedig nemcsak fontos darabokban játszott, de a címszerepek szintén megtalálták. Olyan hazai, ismert mozifilmekben is láthattuk, mint a 2016-os A martfűi rém vagy a Vajna-korszak egyik legízesebb szatírája, a 2019 végén bemutatott Drakulics elvtárs. A fiatalság tehát nem jelenti a rutin hiányát Mészöly Anna esetében: ellenkezőleg, egy olyan színésznőről beszélünk, aki több műfajban kipróbálta magát, és súlyos sikereket kikeverő „boszorkánymesterek” tarsolyában volt már az a bizonyos „titkos összetevő”.

- A gimnáziumban, egy szakkörön ismerkedtem meg a színjátszással, onnantól kezdve már szinte fanatizmusba hajlóan foglalkoztam vele. Kecskeméten éltem a főiskolás éveim előtt, ott rendre megnéztem minden darabot. Szerencsére a színjátszó körrel Budapestre is elmentünk, így láttam például előadásokat a Katonában, a Vígszínházban és az Örkényben is.

Az esélytelenek nyugalmával

A gimnáziumi szakkörben szerzett sikerélmények és tapasztalatok állították pályára. - Annyira megszerettem a színészetet, hogy eldöntöttem, adok magamnak egy esélyt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Úgy éreztem, ez az én világom. Ez a benyomás pedig tovább erősödött a felvételi során. Híresen sok jelentkezőt szűrnek ki ezen a háromlépcsős rostán, ezért varázslatos dolog volt, hogy végül bekerültem. Főképp azért, mert végig az esélytelenek nyugalmával álltam a dologhoz – emlékszik vissza Mészöly Anna. – A felvételi első részében elmondtam egy verset, és úgy éreztem, figyelnek rám. A másodikon jeleneteket is kellett játszani, míg a harmadik körben már minden olyan volt, mint ahogy azt korábban elképzeltem: mozgásfejlesztő gyakorlatokat végeztünk, énekórákat vettünk, mint később, a valódi képzés során. Persze az ember minden percben tele volt kétségekkel, és a versenyhelyzetet is kezelni kellett, de a hozzáállás, amivel érkeztem, nyugalommal árasztott el. Igen, szerettem volna bekerülni, de úgy voltam vele, ha nem jön össze, legfeljebb megpróbálom megint a következő évben. Utólag visszagondolva így sikerült őszintén megmutatkozni. Nem kényszerültem bele abba a helyzetbe, hogy egy kitalált, mesterkélt énképet vetítettem ki magam elé: sikerült a lelkemmel megérkezni a fontos pillanatokba.

A darab motorjának lenni

Végzősként jött a Miskolci Nemzeti Színházba. Nem statisztálni: egyből három főszerepre hívták. - Most kezdem itt az ötödik évadot. Nemcsak a közeget és a társulatot ismertem meg ez idő alatt, de a technikai adottságokhoz is hozzászoktam. Talán ez rejtette a legfőbb kihívást. Az egyetemen a legnagyobb színjátszótér, az Ódry Színpad is legfeljebb akkora volt, mint itt a kamara. Bármennyire is éreztem a szerepet, a játékomnak a nézőig is el kellett jutnia. Például fontos, hogy halljanak a hátsó sorokban is. Ahogy Gáspár Tibor kollégám szokta mondani, „amit nem értenek a nézőtéren, az nincs”. Ez pedig a Nagyszínház vonatkozásában igazi kihívást jelent. Másfelől, a főszerepekre visszatérve, nem kis feladat az sem, hogy a jóval tapasztaltabb kollégák között is egyfajta motornak kell lenned a darabban. Ebben persze sok segítséget is kaptam.

Az itteni rendezők közül legtöbbet eddig Rusznyák Gáborral dolgozott. - A mostani az első évad, hogy elkerülték egymást az útjaink, cserébe olyan darabokban szerepeltem, mint a Vojáger, ami az első közös munkám volt Keszég Lászlóval. Ez is remek élmény volt. Egyébként Mohácsi Jánossal is szeretek együtt dolgozni - tette hozzá.

A szerelemprojektek

A tavaly decemberben bemutatott A Mester és Margaritában a teátrum rendezője, Keszég László színészként tűnik fel: Mészöly Annával ketten játsszák a mű címszerepeit. - Úgy éreztem, Laci eléggé odaadó színészként, sikerült is elvonatkoztatni attól, hogy akibe a karakterem csillapíthatatlanul szerelmes, az valójában a színház Művészeti Tanácsának egyik tagja. Amúgy a darab eleve közel áll a szívemhez, de a mostani évadban több „szerelemprojekt” akad. A Hermelint és a Vadkacsát nagyon szeretem, de a Vojáger is újdonságnak hatott: abszolút jó élmény volt kipróbálni magamat egy kortárs bohózatban.

Mészöly Anna, bár a legtöbb idejét Miskolcon tölti, Budapestre jár haza. - Néhány napra jó kiszakadni az itteni közegből. Félreértés ne essen, szeretem Miskolcot, de sok barátom maradt a fővárosban. Amúgy nem csak legenda, hogy mennyire fantasztikus a miskolci közönség: ezt bizonyították a járványhelyzetben is. Hét közben nagyon kevés szabadidőm van, így a város maga még most is kicsit rejtélyes számomra - persze az első években bebarangoltuk a környéket. Meglepő, milyen kettősség jellemzi: egyfelől sok az üde, csodálatos hely, máshol meg a sötétszürke nappalok uralják teret – véli a színésznő, aki gyerekkorában többször járt futólag Miskolcon, és aki itteni jövőjével kapcsolatban tömören fogalmazott. - Az évadban biztosan maradok, és kíváncsian várom, mi történik ez idő alatt.