Egy csaknem ilyen meleg nyáron csónakosnak, magyar tengeri mentősnek szegődtem a békebeli hatvanas évek derekán. Reggelenként első voltam az üdülő személyzeti étkezőjében, mert nyolc órára legalább negyven ladikot kellett kioldoznom a vendégek kedvére. Majd amikor a flotta kifutott, kitűztem a zászlómat a legjobb kétevezős tatjára, hogy szemlét tartsak. Alig tizenhat esztendősen, botcsinálta hatósági személyként a bóján belülre kellett terelnem a fürdőzőket és a csónakázókat. Szankciós jogköröm nem lehetett, viszont megnyugtatott, hogy két MSZMP-Balatonaliga feliratú parafa úszókarikával rendelkeztem. Az akkori 65 kilómmal nem tűnhettem elég tekintélyesnek vagy amolyan elrettentőnek, de becsülettel tettem a dolgomat. Egy hét alatt bekérgesedtek a tenyereim, ódzkodtam a felesleges kézfogásoktól. Közben sűrűn eszembe jutott, miként próbáltak úszásra oktatni az Erzsébet fürdőben. Réti János tanár úr először ötödikben próbált minket tempóztatni. Jómagam egyáltalán nem jeleskedtem a medencében.

Sajnos azok között találtam magam, akik fejestül nem szívesen merülnek a vízbe, és mihelyst nem érezzük a lábunk alatt a szilárd talajt, rögtön pánikba esünk. Aligha gondoltam, még álmomban sem, hogy ezek után egyszer majd vízben fuldoklókat mentsek.

Kovács Bertalan nyugalmazott egyetemi testnevelő, Miskolc legismertebb úszásoktatója, edzője kedvemért sem találgatja, mennyi fiatalt tanított meg a vízen való fennmaradásra. E helyett elárulja, mindent Bitskey Zoltánnak, a DVTK egykori úszóedzőjének köszönhet. S nemcsak ő, hanem Urbancsok János is, aki a magyar forradalom idején hagyta el az országot. Végül Jon Urbachek néven végzett a Michigani Egyetemen, majd Los Angelesben sok-sok amerikai világklasszis úszóedzője lett. A közelmúltban elhunyt Urbancsok János emlékét itthon is meg kellene örökíteni, szorgalmazza Kovács úr, akinek politikai pályafutása mellett még sporttörténeti kutatásokra is maradt energiája. Mint az egykori magyar úszóválogatott tagja, Egerben végzett biológia–testnevelő tanár szakon, majd sokáig kacérkodott, hogy a bakteriológus édesapja hivatását követi, ám végül a sport és az úszás szeretete győzött.

Kovács úr, több generáció Berci bácsija büszke lehet rá, hogy az óceánon túl, szenior kategóriában világbajnokként tarolta a mezőnyt. Bebizonyítva, pályaválasztása nem véletlen volt.

Most, egy kilencvenes években róla készült filmből tudtam meg, hogy a víziszony leküzdhető, s az úszás idős korban is elsajátítható. A felvétel tanúsága szerint meghívták a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság reumaklubjába, ahol a hallgatók röstellve vallottak úszás nem tudásukról. Később szembesültek a vízben való mozgás gyógyító erejével, miután Kovács Bertalan hétköznapi csodát művelt az esti tagozatos tanulóival. Szerencsére az úszószövetség akkori elnöke, Riba Dezső gépészmérnök minden támogatást megadott az idősek oktatásához.

Kovács úr szerint a mostani, tanterv szerinti oktatás ideje is nagyon kevés. Amerikában minimum 100 órányi úszás kell, hogy bárki is a mély vízben csillogtassa meg a tudását. S ezzel az érintettek is tisztában vannak. Jómagam is régóta irigykedem azokra, akik minden végtagmozgás nélkül képesek a vízen lebegni. Számomra ez már önmagában olyan csoda, mint a vízen járás. Kovács úr elárulta, a víziszony alapvetően mindig valamilyen rossz emlékeinkre vezethető vissza. Olyanokra, hogy orron vagy szájon át vizet nyeltünk. A lebegés elsősorban légzéstechnikai trükk. Az emberek a szárazföldön csupán a tüdejük kapacitásának egyharmadát használják, a többiben pang a levegő. A vízben viszont ez akár kétharmadra fokozható. Ehhez viszont az agyi beidegződésen is módosítani kell. A teljes izomidegrendszerünk feszült, a szárazföldhöz szokott, ám a vízben meg kell tanulnunk ellazulni. Megnyugtatott, még a vastag csontozatúak esetében is elsajátítható a vízen való fekvés, akár háton vagy hason. Gyermekkorban ez persze sokkal könnyebb, a lényeg, csak akarni kell.

A reumaklubban az a mondás járta, sohasem késő az úszni tanulás. A szlogen negyven év óta semmit nem változott.