Juhász Ferenc katolikus lelkipásztor, pasztorális helynök, a Mindszenti templom plébánosa így elmélkedett a karácsonyról: „Egészen más jut eszembe a karácsonyról most, mint akár egy éve. Vörösmarty Mihály Előszó című versét olvasom, és döbbenten ismerem fel, hogy amit ő 1850-ben leírt a világról, a földről, az életről, az örök. Ahogy a föld változik, és végig megy a tavasztól, a nyáron át a télig, minden küzdelmen és gyötrődésen, az tulajdonképpen az emberiségre is érvényes. Azt látom most ebben az esztendőben, hogy a mi életünkben talán soha nem volt még ilyen időszak, amikor ennyire vágytuk volna a békét, a nyugalmat, a szeretetet, a ránk- vagy az egymásra figyelést, azt, hogy megértsenek minket. Most egy ilyen időszakot élünk, amikor az ember kitett és megérezzük, hogy baj van. És a bajból nincs más menekvés csak fölfelé és egymáshoz” – ismertette gondolatait Juhász atya. 

Szerinte: „A mostani karácsonynak igazából ez lehet a fő üzenete. Hogy azokat az embereket, családokat, akiket elérek, függetlenül attól, hogy keresztények vagy nem, templomba járók vagy sem, azokat akár szóval, akár egy tekintettel elérek, azokat szeressem. És a szeretet által fölmelengessem. Úgy látom, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy azt érezzék a kapcsolataikban, hogy biztonságban vannak, nem kell félniük a szomszédtól, nem kell tartaniuk a rokonoktól, hogy nem kell rossz érzéseket vagy félelmeket hordozni magukban. Ez lehet a mostani életszakaszunknak a legfőbb üzenete: a karácsonyban Isten ránk talál, nyitogatja a szívünket, elhozza az ő szeretetét, amely a legnagyobb ajándék. Mi ezt próbáljuk lemásolni azzal, hogy kis csomagokat készítgetünk egymásnak ajándékba. Isten megtalálta az ajándékozás legszebb formáját számunkra, azt, hogy szeret bennünket, és ezt a tudtunkra adja, legjobban azzal, hogy Jézusban megszületett. Az embernek is tudatosítania kell az élet számtalan helyzetében azt, hogy ki ő, mit akar, hová tart. Ebben a tudatos állapotban azt a fajta felismerést vagy érzést, hogy az Úristen szeret bennünket, a legelső helyre kell tennünk” – mondta a plébános.  

A karácsonyt övező néphagyományokról, hiedelmekről Tóth Arnolddal a miskolci Herman Ottó Múzeum muzeológusával beszélgettünk, akitől megtudtuk, hogy karácsonykor ért véget a néphagyományban az advent, amelyet kisböjtnek is hívtak, ezért a Szenteste karácsony böjtje volt, amikor még nem volt ünnepi étkezés, hanem kimondottan böjtös, szerény vacsora volt a paraszti házaknál. Ez többnyire valamilyen egyszerű levesből állt, savanyított levesből, ciberéből, vagy aszalt gyümölcsökből főtt levesből. Ezt követték például a mákos ételek valamilyen egyszerű formában. Mákos guba, bobájka, mákos csík, mákos nyak, amelynek a szimbolikája az, hogy a sok mákszem a gazdagságot, bőséget jelképezte. 

Arra utaltak ezzel és azt akarták elérni, hogy gazdag legyen a következő év termése, mint a mákszemek bősége. A vacsora szertartása is hagyományt követett, a család körül ülte az asztalt, a családfő annyi gerezdre szelt egy almát, ahányan voltak és ezt elfogyasztották, szimbolizálva, hogy a család is egy egység, mint az alma. 

„Jellegzetes szokás volt, hogy a karácsonyi vacsorán a gazdasszonynak nem volt szabad felállnia az ülőhelyéről, hogy a jövő esztendőben a tyúkok is így üljenek a tojásokon. Az asztal alá pedig a gazda szalmát tett, ahová berakták a mezőgazdasági szerszámokat, eszközöket, mert úgy gondolták, azokon így Isten áldása lesz, ahogy az állataikon és a jövő évi termésen is. A karácsonyi asztalnak tehát mágikus erőt tulajdonítottak”- sorolta Tóth Arnold. Hozzátette: „Ez vonatkozott az étkezés után megmaradt morzsákra is, amelyeket megetették a baromfikkal, vagy eltették későbbre és, ha megbetegedtek az állatok, ennek a morzsának a füstjével igyekeztek gyógyítani őket.”
 
Az etnográfustól megtudtuk azt is, hogy a karácsonyfa állítás csupán a múlt században jelent meg és terjedt el Magyarországon, többek között annak hatására, hogy az első világháborúban a magyar bakák átvették ezt a szokást az osztrák és német katonáktól, akiknél ez már régebbi hagyomány volt, és a frontkarácsonyokkor még a lövészárkokban is igyekeztek ezt a lélekmelengető hagyományt megtartani. 
Ha valahol, akkor ott minden bizonnyal nagy szükségük volt erre a hóban, sárban didergő lelkeknek.