Pont olyan ködös, borús, szürke napon íródik jelen cikkünk, mint amilyen 1958. november 23-a volt – ez jut eszembe, miközben a két nappal korábban, Kossárik Nándornéval, vagy leánykori nevén Polgár Mariannal készült beszélgetésemet hallgatom vissza. Elmondása alapján tudom azt is, hogy hatvanöt évvel ezelőtt milyen volt az idő, márpedig ha valaki, akkor ő biztosan egészen jól emlékszik erre a napra: ekkor lettek ugyanis bajnokok először (és utoljára) az MVSC kézilabdás lányai. Ami pedig azért nagydolog, mert ők voltak Miskolc első bajnokcsapata.
– Az idén 112 éve alakult meg a Magyar Vasutasok Sport Egyesülete és talán harminc évet is kellett várni, amíg olyan elismertsége lett a kézilabdának, hogy megalakultak a szakosztályaik. Az MVSC-nél 1947-ben alakult meg az első női kézilabdacsapat, akik annyira lelkesek voltak és annyira vágytak a győzelemre, hogy egy év múlva meg is nyerték a megyei bajnokságot – kezdi visszaemlékezését Kossárik Nándorné. Megemlíti, később férfi és lány kézilabdacsapat is indult.
A következő években a vasutas lányok nagyon jól szerepeltek minden fronton, háromszor is megnyerték például a vasutas bajnokságot is – ez már Hajdu Imre Zöld-Fehér Nefelejcsek című könyvéből derül ki, mely az MVSC női kézilabdacsapatának történetét dolgozza fel. A kötet elbeszélése szerint a megalakulás utáni első években még a nagypályás kézilabdát részesítették előnyben, majd pár év múlva már kispályán értek el sikereket. 1953-ban az országos döntőn negyedik helyen végzett az MVSC, majd 1954-ben bajnoki rendszerben a második helyen, azaz ezüstérmes pozícióban értek célba a legmagasabb bajnoki osztály küzdelmei során.
1957-ben állították vissza a nemzeti bajnokság rendszerét a kézilabdában. Itt adjuk vissza a szót Kossárik Nándornénak, a csapat egykori jobb szélsőjének. „Győrffy Endre kemény edző volt, de pont a keménységének volt talán köszönhető, hogy sokkal jobb volt az edzettségünk, mint a többieknek, így aztán minden mérkőzést megnyertünk a körzeti bajnokságon és bekerültünk az NBI-be. Itt, az induláskor tizennégy csapat szerepelt a tabellán, ebből tíz volt fővárosi, és mindössze négy vidéki. Kezdetben úgy éreztük, hogy némelyik budapesti csapat nem tekinti egyenrangú félnek a vidékieket. Akkor kezdtek el figyelni ránk, amikor megvertük a Győri ETO-t az előző évi bajnokot. Aztán az utolsó fordulóban a DVSC-vel játszottunk itthon. Emlékszem, november 23-a volt, egy nagyon ködös, hideg, szürke délelőtt volt, ennek ellenére is rengetegen szurkoltak nekünk, teltház előtt vertük meg a debrecenieket úgy, hogy közben egész Martintelepen visszhangzott a „Hajrá, vasút!” – meséli.
Hozzáteszi, a 6:4 arányú győzelem után a nem volt olyan nagy ünneplés, mint manapság szokás, csupán egy kis vendégség volt a sportklubban, kaptak egy bambit, aztán hazamentek és következő héten folytatták is az edzéseket. Mint mondja, a csapat erőssége volt a kemény edzés, jó erőnlét mellett az is, hogy a labdán kívül is szerették egymást, így aztán a bajnokság megnyerését együtt ünnepelték annak az ötvenedik és hatvanadik évfordulóján is.
– Nagy szomorúság számunkra, hogy később, 1987-ben az MVSC női kézilabda szakosztálya pénzhiány miatt megszűnt, így hatvanöt év alatt Miskolcon és a vármegyében a miénk az egyetlen magyar bajnoki címet szerzett csapat labdajátékokban. Ennek emlékét talán már csak a csapat egykori, még élő, de ma már nagymamakorú tagjai őrzik. Persze, a mondás is úgy tartja, hogy az evilági dicsőség múlandó, de azért, hogy ez ne legyen így, Hajdú Imre megírta a történetünket (a cikk elején már említett Zöld-Fehér Nefelejcsek című könyvben – a szerző). Példakép ő, aki hűségből jelesre vizsgázott, hiszen újságírói munkája során végig kiemelten figyelt a vasutas kézilabda szakosztályára. Ugyancsak példakép a sikerkovács edző, Győrffy Endre, aki 39 éven át volt az MVSC kézilabdaedzője, generációkat nevelt fel a csapatban. Hasonlóan a klubhűség példaképe Bukta Anna, aki tizenhat éven át védte a vasutasok kapuját – zárta megemlékezését Kossárik Nándorné.
