Elhunyt Harkányi Endre Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész

A balesete után a Story magazinnak nyilatkozta: "Elestem otthon. Nem tudom, hogyan. Eszembe jutott a gyerekdal, hogy János bácsi a csatában elesett egy fűszálban. Én megbotlottam, eltörtem magam, de már jól vagyok. Gyógytornáztatnak. Nagyon jó itt. Igazán rendesek velem. Szép a hely, kiváló az ellátás. Erdőre néz a szobám. Kitekintek az ablakon, és látom a havas fákat. Nagyon romantikus a panoráma. Hárman vagyunk a szobában. Tízméteres teraszunk van, lent a sétány, a nővérek kedvesek. Mit akarjak még?"

Harkányi Endre 1934. március 26-án született Budapesten zsidó családban. Szüleit még gyerekként elvesztette, édesanyja a deportálás áldozata lett, édesapja az ukrajnai munkaszolgálatból ugyan hazatért, de betegen, hamarosan meghalt.

Harkányi Endre 1957-ben lett színész, bár a rokonsága kezdetben nem támogatta színpadi vágyait. Azt szerették volna, ha valamilyen szakmát tanul, ezért el is kezdte az esztergályosi képzést, de aztán mégis beadta jelentkezését a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
A színészi világ nem állt távol tőle, hiszen kiskamaszként már önmagát játszotta Radványi Géza 1947-ben készült, Valahol Európában című, háborús árvákról szóló filmjében. 

Radványi filmjében ez volt a híres mondata: „Könyörgöm, akasszuk fel!” A Film Színház Muzsika 1977-ben megírta, hogy Harkányi Endrét az utcáról vitték be próbafelvételre a Józsefváros valamelyik szűk és sötét mellékutcájából, és sem akkor, sem később a forgatás alatt nem jutott eszébe soha, hogy színész legyen.

Színházba először a Valahol Európában forgatásakor vitte el Gábor Miklós, a Nemzetiben a Szerelmi házasságot látta. Az előadásban óriási hatással volt rá Rátkai Márton játéka, és Harkányi Endre azt nyilatkozta, hogy mindig is olyan színész szeretett volna lenni, mint ő... 
A színházról amúgy azt mondta, hogy az előadás felkavarta, mert nem értette, hogy amit a színpadon lát, az valóság-e vagy csak játék.

A Valahol Európában forgatása után több nevelőotthont is megjárt. Úgy érezte, hogy sok mindent el akar mondani az embereknek, ezért kezdett verset szavalni, színészkedni. Ezt követően képezte is magát Lakner Bácsi gyermekszínházában.

Végzett színészként a debreceni Csokonai Színházban lépett színpadra (1957–1960), majd három évre a budapesti Petőfi Színházhoz szerződött. Ezt követően ment a Vígszínházhoz (1963–1968), majd tizenegy évre a Mikroszkóp Színpadhoz, hét évet a József Attila Színházban dolgozott, majd 1984-ben visszatért a Vígszínházhoz, ahol 1993-ig volt a társulat tagja, amikor is egy évre a Művész Színházhoz szerződött, hogy aztán 2015-ig ismét a Szent István körúti teátrum tagja legyen.

Amikor 1977-ben megkérdezték tőle, hogy szerinte a színház mire való, így felelt: „Hogy embereket formáljon, neveljen: a színpadon és a nézőtéren. Előrevettem a színpadot, mert a vasfüggöny mögötti emberi hitel, felelősségérzet nélkül fabatkát sem ér a munkánk. Ezért nem hiszek a rendező-színész elsőbbség hamis kérdésfeltevésében. Úgy gondolom, a rendezői munka hit a darabban és szeretet és hit a színész iránt, aki vele együtt és nem egymás ellenében egy ügyet képvisel... Idetartozó gondolat, egykori főiskolai tanárom mondása: nincsenek csodák. A színház olyan, amilyenek mi magunk vagyunk. S ha valaki arra kíváncsi, milyenek vagyunk: jöjjön el a színházba.”