Sokszor pillantok az égre – az életem jelenti mindazt, amit ott látok. Én vagyok. Egyszerűen csak jóleső érzés csodálni mindent, ami odafent van. Ami száll a szélben. Amit sodor a szellő. Legyen az pillangó, madár, virágszirom, tollpihe, léggömb, felhő, repülő, szivárvány, hópihe, esőcsepp, hőlégballon, megsárgult őszi falevél és még hosszan sorolhatnám. Csodálom a szabadságukat, és közben hálás vagyok, mert ugyanezt élem meg én is a mindennapokban. Hagyom magam sodorni az árral – még annak ellenére is, hogy néha zavarosnak tűnik egy–egy helyzet -, nem állok ellent.

A döntéseimet már én hozom, emellett nem akarok görcsösen megfelelni elvárásoknak, külső megítélésnek, még csak félelemből sem. Olyan szakmákat végezhetek minden nap, melyek feltöltenek, örömmel töltenek el egy hosszú, dolgos, nehéz nap után is. Természetesen velem is előfordul, hogy homokszem kerül a gépezetbe, és már feladnám, de akkor mindig bevillan – mit is csinálnék máshol? Nem érzem már, hogy a munka elvesz belőlem, sőt, hozzáad az életemhez apró mozaikokat, melyek továbbvisznek. A barátok, kollégák színesítik a néha szürkének tűnő napokat. Egy-egy vicces helyzet, cinkos kacsintás, jól irányzott poén vagy akár egy váratlan megnyilvánulás, megható pillanat, egy szívből jövő ölelés vagy az építő kritika mind szabaddá tesznek. Őszinte visszajelzések ezek, melyek a szürke hétköznapokból boldog pillanatokkal varázsolnak élhető életet.

Szabad vagyok, mert meghoztam a döntéseket. Magam mögött hagytam olyan élethelyzeteket, melyek nem építettek már. Felelősséget vállaltam a megélt dolgokért. Aztán továbbléptem. Elhoztam a szép emlékeket, és igyekszem szép lassan letenni azokat, melyek fájdalmat okoztak. Hosszú folyamat ez, melyben szükséges kockázatot vállalnunk, amikor sérüléseinket kezeljük. Az igazi szabadság az, hogy ezt megtehetjük – és meg is tesszük, amikor úgy érezzük, elérkezett a pillanat egy újabb mérföldkő megtételére.

Szabadság az én olvasatomban az, hogy nem ragaszkodunk olyan dolgokhoz, melyek már nem szolgálnak, és nem is építenek. Nem akarjuk őket görcsösen megtartani, hanem elengedjük, hadd szálljon szabadon. Amit magunkhoz láncolunk, az elpusztul. Amit szorosan tartunk, az elhal. Amit elengedünk – és hagyjuk szabadon szállni, az visszatérhet hozzánk, ha van dolgunk még vele. Biztos átéltél már te is hasonló helyzetet, amikor összefutottál egy régi ismerőssel, osztálytárssal, akár baráttal, akivel évek múltán ott folytattátok a beszélgetés, ahol annak idején abbahagytátok. Persze nem azt mondom, hogy minden esetben segít az idő, hiszen amikor lehorzsoljuk egymásról a bőrt a közösen megtett úton, ott nehéz visszatalálni. A sérüléseknek időre van szüksége a gyógyuláshoz, és semmi szükség arra, hogy a hegeket föltépjük. De hiszem, hogyha méltósággal engedünk el számunkra már nem kellemes helyeket, kapcsolatokat, eseményeket, akár élethelyzeteket, akkor annak helyére új, minket is építő, tartalmas dolgok kerülnek.

Müller Péter ezt úgy fogalmazta meg: „A szabad kapcsolatok tartósak. Mint a világot járt vándormadarak, hosszú idő után újra összejönnek, s elmesélik egymásnak, mit láttak.”