A húsvét nem egy ünnep az ünnepek között, hanem az ünnepek ünnepe. Az első
húsvét indította el a kereszténységet, s a krisztushívők mindnyájan azóta is ezt az ünnepet
tartják legfontosabb ünnepüknek. Húsvét nélkül nincs kereszténység.

A húsvét körüli napokat Jézus úgy emlegeti, mint az ő „óráját”. Ez az óra nem „hatvan
perc”. A katolikus liturgiában egyébként legalább 72 órán át ünnepeljük ezt az „órát”, amit
úgy hívunk: „Húsvéti Szent Háromnap”. (Nagycsütörtök estétől húsvét vasárnap estig)
Ha egy szóban kellene megfogalmaznunk, hogy mi ennek az „órának” a lényege, azt
kell, hogy mondjuk: a feltámadás. Már Szent Pál apostol „kiélezte” ezt az eseménysorozatot
erre, mikor azt mondta. „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk és
hiábavaló a ti hitetek. Ámde Krisztus feltámadt!” (1 Kor 15,14) Minthogy feltámadni csak a
holt tud, úgy ebben az „órában” ünnepeljük Jézus kereszthalálát is. S minthogy Krisztus
mindezt értünk tette, a húsvét az emberi élet értelmére vet fényt. A húsvét olyan, mint egy
ajtó a falon. Ajtó, amelyet Jézus – halálával és feltámadásával – egyszer s mindenkorra
kinyitott az ember számára. A fal a minket körülvevő látható világ mindannyiunk által
tapasztalható kerete. Húsvét örömhíre nélkül ezen a kereten nincs ajtó. Van levegő, van étel,
van ital, vannak emberek, növények, állatok, kövek… Mindez azonban egy zárt, véges világ. A húsvét, s egyedül a húsvét hozza el nekünk azt a lehetőséget, hogy átlépjünk ebből a
világból egy másik világba.

Az ember szívesen állítja párhuzamba Istent és az eget. Amikor azonban a „heaven”-
ről, vagy egy „fent lévő országról” énekel, nem a mínusz 80 fokos szférákba vágyakozik,
hanem Valakihez, aki a személyes szeretet melegét árasztja ránk. Ezzel az Istennel való teljes és végleges találkozás lehetőségét hozza el nekünk a húsvét: ajtó az ég felé.