Gyakran jársz Aradra. Milyen ott a színházi élet?
2007 szeptemberében alakult az Aradi Kamaraszínház. Akkoriban befogadó színházként működtek, és például Budapestről, Békéscsabáról vagy épp Kecskemétről hívtak vendégprodukciókat a helyi magyarság számára. Tapasztó Ernő igazgató azt szerette volna, hogy legyen nekik is arculatuk, saját előadásaik. Én akkoriban Szegeden játszottam, és minket is meghívtak vendégjátékra. Úgy tűnik, látott bennem fantáziát Ernő, hiszen nem sokkal később elküldte nekem a Rudolf Hess tízparancsolata szövegkönyvét, hogy tanuljam be. Ez egy elég súlyos monodráma, amit 2008 márciusában meg is csináltunk. Egész nagyot robbant a darab, ronggyá nyertük magunkat kint díjakkal, és nyilvánvalóvá vált, hogy az Aradi Kamaraszínház nem csupán egy befogadó tér, hanem saját víziókkal rendelkezik. Azóta az intézménynek lett egy megfogalmazhatatlan stílusa, ami főként Ernő ízlését tükrözi, de azt hiszem, kicsit az enyémet is. Kemény darabokat kezdtünk játszani. Ott a munka nem úgy van, mint egy kőszínházban, nagyobb a szabadság. Elkezdtünk mindent átírni a saját humorunk szerint. Ebből lett például a Sex, drugs,gods&rock and roll előadás, ami szintén nagyot futott. De számos más, ütős darabot is színre vittünk Aradon. Olyan az a színház nekem kicsit, mint egy játszótér, ahol nem kell felnőttként gondolkoznom. Ezt azért tehetjük meg, mert az előadások főként fesztiválokra készülnek. Nem kell kiszolgálni a néző ízlését. Bemutatjuk őket a színházban, eljönnek az aradiak, kicsit elborzadnak, hogy már megint milyen vad dolgokat találtak ki ezek, aztán turnézunk: Pitesti, Bukararest, Nagyvárad, Nagybánya, Sepsiszentgyörgy, bejárunk minden lehetséges helyet. Szerencsére sokan szeretik, amit csinálunk, nyertünk 50-60 díjat különböző fesztiválokon. Ezt nyilván Arad vezetése is megérezte, úgy láthatták, hogy a színház a város jó hírét viszi, így elkezdtek minket támogatni. Ehhez persze le kellett előtte tényleg tenni valamit az asztalra. Korábban a helyi bábszínházban léptünk fel, mostanra átkerültek az előadások a nagyszínházba, ahová nagyjából 700 néző ül be általában. Közben mégis megmaradtunk kicsiknek: 1-4 szereplős darabokat játszunk. Kapacitásban ennyit látunk át. A nagy produkcióhoz nem igazán értünk, de tudjuk, 2-3 embert hogyan kell saját kútfőből koordinálni a színpadon. Azt vettem észre egyébként, hogy a romániai színház sokkal expresszívebb, mind képileg, mind dramaturgiailag, mint itt, Magyarországon.
Közel áll hozzád ez a fajta kísérletezés?
Azt írták rólunk, kísérletező színház vagyunk, csak már túlléptünk ezen a szón, olyan kompaktak az előadások. Ezt persze mások írták. Mi úgy látjuk, hogy a végeredmény már inkább tudatos, de amíg eljutunk odáig, az hasonlít a kísérletezésre. Arad olyan számomra, mint a szabad lélegzés. Imádok ott lenni.
Több romániai díjad van, mint hazai elismerés?
Magyarból nincs igazán sok. Van egy Kaszás Attila-díj, Jászai-díj, Básti Lajos-díj, Déryné-díj, van egy a tatabányai MOST FESZTRŐL például. Ehhez képest csak a Rudolf Hess tízparancsolatával nyertünk körülbelül 12 fesztivált. Persze, mindez jól hangzik, meg jól mutat egy önéletrajzban, de nem ebben mérem a súlyomat. Bár az Ernővel a nevesített díjak tekintetében versenyzünk: neki van Kölcsey-díja, Hevesi Sándor-díja meg Sík Ferenc-díja, így 4-3-ra vezetek jelenleg. Ő szeretne kiegyenlíteni, én meg elhúznék kicsit. Azt azért leszögeztük, ha bárki megkapná a Kossuth-díjat, akkor automatikusan ő nyert, és befejezettnek tekintjük a játékot. Ez persze mind fantázia. Szórakoztatjuk magunkat.
Ötven éves lettél idén. Készítettél magadban valamiféle számadást, vagy igazán nem hatott meg a dolog?
Az meghatott, ahogy a családom próbálta számomra ezt emlékezetessé tenni. A dolog ott kezdődik, hogy van bennem egy adag komplexus. Ülök, és azt érzem, nem csináltam életemben semmit, és most már ideje lenne tényleg színésznek lenni. Ilyenkor néha elmegyek Budapestre Zsótér Sándorhoz, akit egyfajta terapeutámként tartok számon. Ő is állandóan elégedetlen magával, gyakran mondja, hogy már nem is tud rendezni. Azzal tromfolok, hogy én meg pocsék színész vagyok. Ilyenkor ülünk, és kesergünk a saját nyomorunkon, ami azért vicces, mert a Sanyiról igazán nem lehet azt mondani, hogy nem csinált volna az életében semmit, de ő, egy Kossuth-díjjal a polcán szintén képes néha eképp látni magát. Aztán vannak lényegesnek tűnő mérföldkövek az életben, amilyen az 50 volt. A feleségem csinált egy kis könyvet a gyerekkoromtól a máig, amibe belevette az összes jelentősebb állomását az életemnek. Számos színházi ember írt bele elképesztő dolgokat velem kapcsolatban. Ahogy olvasgattam, rövid időre eltűnt a kisebbségi komplexusom, és azt éreztem, mégiscsak csináltam valamit. Ilyenkor ránézek a polcon a díjakra, és azt mondom magamnak: ezt valahogy csak össze kellett hozni, nem, Attila? Később persze megint visszazuhanok az elkeseredett állapotomba. Ezt le kéne vetkőzni, de szerintem már nem fog menni.
Én úgy látom, te pont olyan ember vagy, akire kiül a szakmája. Attitűdöd, gesztusaid alapján is sejthető, hogy színész vagy. Ez a pálya előtt is így volt? Mondták neked kiskorodban, hogy ej, fiam, neked színésznek kell menned?
Nem tudom, hogy mondtak-e ilyet, de szerintem nem. Akkor még alkalmatlanabbnak éreztem magam, mint most. Számomra fura, hogy a Miskolci Nemzeti Színházban is többen úgy tekintenek rám, mint valamiféle húzóemberre. Ez is meglep, hogy színészes a kisugárzásom. Gondolom 30 év a szakmában mégiscsak 30 év. Rárakódik az emberre, mint pékre a liszt. A pék lisztes, a színész meg olyan, mintha mindig a színpadon lenne. Ettől még igyekszem rendes ember lenni. A boltban is köszönök, ha elesik valaki, felállítom az utcán, és nem odavetem foghegyről, hogy „bocs, de én egy színész vagyok”. Átadom a helyem a buszon. Jó nyilván viccelek, de tényleg igyekszem a modorom kompenzálni.
Mit tartasz a legnagyobb szakmai sikerednek?
Fogalmam sincs. Nem tudom. A küzdelmet. Hogy itt vagyok. Hogy Miskolcon és Aradon is azt gondolják valamiért, hogy jelentős vagyok számukra. Nekem bútorasztalos a szakmám. Nem volt a családban előzménye annak, hogy valaki ilyen típusú munkára adja a fejét. Apám volt az első, aki kitört talán ebből, bár ő műszaki területen. Szóval nem tudom, mi az, hogy szakmai siker. Egyszer vagy kétszer mondta azt nekem Rusznyák Gábor, hogy „ma nagyon szépen színészkedtél”. Persze félig cinikusan, mivel ő nem mond ilyesmit általában, de azt érzem, valamit nagyon sikerült elcsípni aznap. Zsótér Sándor is megkérdezte egy-egy szerep kapcsán: erre meg hogy jöttél rá? Azt válaszoltam, hogy ültem egy kövön, és addig gondolkoztam, amíg valahogy rájöttem. Amikor ők ilyeneket mondanak, akkor azt érzem, érdemes volt kínlódni. Mert a színészet számomra kínlódás – sok kollégámnak nem. Kínlódás, amíg azzá nem válik egy szerep, ami. Állandóan találok valami hibát, de az a legőrültebb, hogy általában előadás közben. Olyan, mintha ülnék kint a nézőtéren, és magamat vizsgálnám: Jézusom, hát minek emelted fel a kezedet, ott meg mit gesztikulálsz, amikor csak állni kéne? Szóval a legnagyobb szakmai sikerem az volt, amikor ezt néha kiiktatom, és szabadon játszom a színpadon. Ezért nem tudok haragudni igazán egy rossz kritika miatt sem, mert olyan rosszat senki nem tud rólam írni, mint amit sok esetben magamról gondolok.
Volt olyan, hogy úgy érezted, otthagyod a pályát?
Nem. Voltak mélypontok és nehezen megemészthető pillanatok, de olyan soha, hogy felállnék. Meg se fordult a fejemben. Ha innen, Miskolcról valamiért egyszer el kell, menjek, akkor sem fogom ezt abbahagyni. Tudnék biztosan mást is csinálni, lehetnék vagyonőr, és eljátszhatnám a szerepet, hogy az vagyok, de igazából még soha nem gondoltam erre. Remélem, hamarabb halok el, minthogy be kelljen fejeznem ezt a pályát. Nem akarok színészotthonban nosztalgiázni Fagyival, a kortól el-el csukló hangon, hogy „emlékszel még, amikor a Tatárok Magyarországbant játszottuk, milyen remek Kajuk voltál?” Mert nyilván vele ülnék ott.
Fagyival hogy lettetek barátok?
Cinkostársam első pillanattól. Az évek alatt kialakult a bizalom is kettőnk között. Sok jó meglátása is van, amit általában megfogadok: gyakran mondja, „a Harsányi tehetséges, én meg tudom a szakmát”. Kéjesen imádom, amikor aláz, olyan cizelláltan tud megbántani, hogy, amíg más már rég megsértődött volna, én csak röhögök, mert imádom a humorát. Szeretek vele játszani is, de legszívesebben hallgatni szeretek mellette. Micsoda fantasztikus dolog hallgatni a színpadon! A beszéddel elkavarodsz valahová, öblögetsz, színezed, de ha jól tudsz hallgatni, az szerintem szenzációs. Ez meg mindkettőnknek könnyen megy a másik mellett.
A feleséged és a fiad nélkül ritkán látni téged, amikor nem a színpadon vagy.
Ők a legfontosabbak. Remélem, pont annyit törődöm csak az egómmal, hogy attól ne sérüljön más. A főpróbahetek kivételek, de azon kívül mindig igyekszem a holtidőkben foglalkozni a munkával, akkor tanulok például szöveget, amikor a mosdóban vagyok, vagy ha a fiam a tv előtt ül, gyorsan belenézek. Nagyon nem szeretném, ha 20 év múlva azért járna a pszichológushoz, mert az apjának fontosabb volt a III. Richárd, mint ő. Szerencsére össze is vagyunk nőve. A nyáron bementünk a színházba. A gyerek valami zajt hallott a színpad felől, ami ugye teljesen üres és sötét volt. Kérdezte, mi lehet ez a hang. Mondtam neki, a halott színészek próbálnak. Nem értette. Elmagyaráztam, hogy nyáron, amikor szünet van, a színház mindig kiadja a halott színészeknek a színpadot. Bementünk, nyilván elváltoztatott hangon szólaltattam meg, akikkel beszéltem. Kiderült, épp próbálják a Rómeó és Júliát. Azután még több alkalommal be-be jártunk, ott kóboroltunk a sötét színpadon. Majd elérkezett a halott színészek bemutatója. Leültünk az első sorban. Csináltam egy pici fényt, mert vaksötét volt, meg tettem be valami zenét. Elkezdődött az előadás, én meg narráltam, hogy a szellemszínészek mikor mit csinálnak a színpadon. Áron fiam egyszer megunta, felállt, és eljátszotta Rómeót, Júliát, Lőrinc barátot, a dajkát, a népet, mindenkit. Ilyeneket szoktunk csinálni, de garmadával. Esténként meg fekszünk a földön és megy a fejből mesélés és a diafilmezés. Nem is kell erre energia, mert bármilyen fáradt vagyok, vele könnyedén tudok foglalkozni. Ez ösztön, nem pedig döntés. A lopott időimben meg szöveget tanulok.
