Interjúnkban arról is beszél, hogy egy sajátos húzd meg-ereszd meg szituáció alakult ki a kormány és az önkormányzatok között. Végül felveti vajon fontos-e a mai magyar társadalom számára az, hogy saját helyi politikai vezetése legyen?

minap.hu: A politikai után ma már a hétköznapi kommunikációban is egyre inkább megjelennek a háborús időkre jellemző kifejezések: frontvonalban harcoló egészségügyi dolgozók, küzdelem, portyázás... Ez nem erősíti tovább az egyébként is meglévő szorongást, félelmet? A fegyelmezett parancsvégrehajtás a cél?

Fekete Sándor (F. S.): A magyar politikai közbeszéd háborús jellege nem új keletű, nem a pandémia korának terméke. A populizmus kíméletlen fegyverével állunk szemben, amely a félelmet maximalizálja a társadalmon belül. Ez persze részben fegyelemre is sarkall, de ez a fegyelem nem a józan, racionális belátásból, hanem az erőszaktól való félelemből fakad. Az ellenségkép előtérbe helyezése sajnos szinte mindennapos, már-már „természetes” részévé vált a mai magyar politikai közbeszédnek.

minap.hu: Bőven láttunk erre példát csak a 20. századi magyar történelemben is…

F. S.: Valóban, a permanens harcra készülődés történelmünk részévé vált: a két világháború mellett a Trianon-ellenesség lengte be a Horthy-korszakot, a Kádár-éra a gaz imperializmus meghaladásáról szólt, míg a Rákosi-diktatúra a maximumra növelte a félelmet, a háború nélküli háború korszakát. Az előző példák ellenére ki gondolta volna 1989-1990. táján, hogy 30 év múlva ismét a Mi-Ők kibékíthetetlen konfliktusának világát éljük majd, ahol fontosabb a közös ellenség, mint a közös értékek, célok. A közös ellenség képe kétségtelenül összetartja a politikai közösséget, azonban megmérgezi a jövőt, az árkok betemetésének lehetőségét is.

minap.hu: A veszély megszűntével tehát ne várjuk, hogy megszűnik ez a fajta retorika?

F. S.: Véleményem szerint nem, legfeljebb a tipikus kifejezései, kulcsszavai változnak, alakulnak át. A Fidesz számára Soros, a gazdasági bevándorlók vagy éppen „Brüsszel” jelenti a lövészárok másik oldalát, míg az ellenzék számára az „orbánizmus”. Mindkét fél érdeke e helyzet konzerválása, hiszen ezzel könnyen leegyszerűsíthetik a politikai üzeneteket, megspórolhatók a kidolgozott politikai programok, e helyett maradnak a könnyen dekódolható jelszavak, esetleg jelmondatok. Sajnos nem látom azt az erőt, amely kibillenthetné ezt a fajta kommunikációt. Súlyos sebeket ejtenek, a szereplők pedig csak nagyon lassan változnak a magyar politikai porondon.

minap.hu: A kormány és az (ellenzéki vezetésű) önkormányzatok kommunikációjában és intézkedéseiben felfedezhetünk különbségeket? Kinek mit kell kommunikálnia? Látjuk, hogy idővel a kormány bizonyos döntéseket „átadott” az önkormányzatoknak, miközben a nem járványhoz kapcsolódó rendeleteiben szűkebbre szabja az önkormányzati jogosultságokat.

F. S.: Viszonylag egyszerű ez a sajátos húzd meg-ereszd meg képlet: a várhatóan kevésbé népszerű intézkedések várnak az önkormányzatokra – ebben a kormánypárti helyhatóságok is érintettek –, s e mellett a forráselvonások is komoly bevételkiesést okoznak. A kommunikáció fő sodra minden szereplő számára arról szól, hogyan tudja kezelni a kialakult válsághelyzetet. Kulcsmomentum az alkalmasság, a gyors reagálóképesség, a hozzáértés. A kormány a teljes populációt figyeli, elemzi a beérkező adatokat, míg az önkormányzatok a saját házuk tája alapján hozzák meg a szükséges – sokszor népszerűtlen – döntéseket. Érdekes megfigyelni azt a versenyfutást, amelyben a helyi politikai szereplők licitálják felül egymást a segítségnyújtás terén, hangsúlyozva az összefogás imperatívuszát, ugyanakkor elhelyezve a másik oldallal kapcsolatos kritikákat is.

minap.hu: Érdeke lenne a kormánynak fenntartani az erős, központosított állami vezetést, akár a járványveszély oldódásával, megszűntével is? A választásokig kitarthat a járvány „hatása” a politikai életben is?

F. S.: A legfontosabb kérdés, amire ma még senki sem tudja a biztos választ, hogy meddig tart majd a járványveszély. Az ettől függetlenül is borítékolható, hogy a választásokig kitart majd a járvány hatása a politikai életben is. A kormányzati centralizációs törekvések elsősorban az ellenzéki vezetésű településeknek kellemetlenek, azonban rosszul érintik a kormánypárti önkormányzatokat is. 30 évvel a rendszerváltás után eljutottunk ahhoz a válaszúthoz, amely az önkormányzatok, egyáltalán, az önkormányzatiság létjogosultságát feszegetik. Vajon fontos-e a mai magyar társadalom számára az, hogy saját helyi politikai vezetése legyen, vagy – mivel nem egzisztenciális kérdésről van szó – ez háttérbe szorítható? Az egyértelműen látszik, hogy – a pandémiától függetlenül – a kormányzati törekvések az erősebb központosítás irányába mutatnak, azonban a kistelepülések döntően kormánypártiak, így a centralizáció több szintű is lehet, s inkább a nagyvárosokat és Budapestet veheti célba.