Ahogyan arról a minap.hu is beszámolt, szombaton nyolcvanegy éves korában meghalt Haumann Péter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet színésze. 
 
A Kossuth-díjas színészt olyan darabokban láthatták a nézők, mint a Szókratész védőbeszéde, A fösvény, Az eltört korsó, Az ügynök halála, az Őrült nők ketrece és a Macskák. Játszott többek közt a III. Richárd, a Woyzeck, a Szenvedély, a Szürkület, az Indul a bakterház vagy a Kalandorok című filmekben, és olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Ádám Ottó, Ascher Tamás, Fehér György, Dömölky János és Mundruczó Kornél.

2012-ben a miskolci közönség Haumann Péter alakításában láthatta a kisember-ügynök, Willy Loman örök figuráját Az ügynök halála című előadásunkban, Balikó Tamás rendezésében. A bemutatót megelőzően a minap.hu korábbi, a Miskolc Televízió jelenlegi munkatársa Merecicki-Kiss Judit készített interjút a művésszel. Sajnos az oldal archívuma jelenleg nehézkesen érhető csak el, Judit azonban a szomorú hír hallatán előkereste a 2012 novemberében készült interjút, melyet most teljes terjedelmében közzéteszünk újból, Haumann Péter tiszteletére. 

Aki magában keresi a művészet lehetőségét – Interjú Haumann Péterrel

Willy Lomen szerepében, Arthur Miller Az ügynök című darabjával debütál a Miskolci Nemzeti Színházban Haumann Péter, pénteken este. A számtalan szerepben bizonyító, számos kitűntetéssel rendelkező színművésszel múltjáról, az életéről, az életről beszélgettünk.

– Sok város sok színházában állt már színpadra, sokféle társulattal. Milyen miskolci élményekkel gazdagodott?
– Minden színházi előadásra való készülés olyan, mint egy laboratóriumi munka. Lényegtelen, melyik város, melyik színházában. Csak az a dolog számít, amit meg kell jeleníteni. Ez egy pusztában ugyanolyan kihívást jelent, mint egy palotában. Ha az ember törődik azzal, amit csinál, minden más lepereg, semmi sem lesz érdekes többé. Miskolcon sem volt könnyebb, nehezebb, még csak más sem. Annyi helyen megfordultam már, mindenhol egy a lényeges: együttlélegzés a társulattal. Azt hallottam a miskolci egy színház szerető közönség.

– A városok, a miliő azonban minden bizonnyal eltérő…
– Így van. Kezdő színészként, Debrecenben szinte belehaltam a munkába. A főiskola kis, „vigyázó” légköre után belekerültem a színházi nagyüzembe. Bajban voltam, nem szerettem, a pályát is el akartam hagyni. Ma azonban élénkebben élnek bennem a debreceni évek a maguk szigorúságával, szikárságával, konokságával, hozzáértésével, mint az utána következő négy évre, amit Pécsett töltöttem oldottabb környezetben, más alkatú emberek között.

– Miért döntött úgy, hogy mégis színész marad?
– Elszerződtem Pécsre. Egy oldott, vidám helyre, ahol hegyek voltak. Debrecen egy mély teknő, amiben megreked minden. A hideg, a meleg. Olyan mikroklíma van ott, amelyben az operisták sem tudnak sokáig énekelni. Mégis meghatározó időszak volt. Kezdőként belekerülni a megalapozottan nagypolgári létbe, holott szoba-konyhás lakásba születtem. A méla csendekbe, beszélgetésekbe.

– A színészi pálya mellett fiatalként az orvosi szakma lehetősége is felmerült, pedig olyan távol álló szakmák ezek…
– Kisgyermekként éreztem magamban a színészetet. Nem tudtam, mit csinálok, csak tettem. Szerettem volna orvos is lenni, bár oda nem vettek volna fel, mert nem voltam jó matematikából. Szüleim fodrászok, így fodrász is szerettem volna lenni, tudtam azt is, hogy a belvárosi dauer szalonban szeretnék dolgozni. Apám azt mondta, több lábon kell állni. Ha belegondol, rokonszakmák ezek. Mind az emberi viselkedéssel, természettel, az ember ügyes-bajos dolgaival foglalkozik. Az, hogy ezt a szervezetben vagy lélekben tesszük, az lényegtelen.

– A színpad mellett a filmekben is láthatta a közönség, és szinkronizált is. Ezek a szakmai „kirándulások” milyen hatással voltak az életére?
– Régebben jobbak voltak a filmek és kevésbé trehányak a szinkronok. Egyszer lehetőségem nyílt rá, hogy Laurence Oliviert szinkronizáljam. Sokat tanultam akkor, egy idő után ráéreztem a színész belső ritmusára, átvettem a lüktetését. Szinte oda se kellett volna néznem, mert tudtam, mikor fog megszólalni, hiszen én is akkor beszéltem volna.  Nagyon szerettem Louis de Funes-t szinkronizálni. Kimeríthetetlen csirkefogó, lubickoltam benne.

– Egy generáció, talán több is összeköti nevét Hókuszpókkal…
– Ő akkor ért utol, mikor hullámvölgybe került a színészetem. Nem csupán belsőleg, a színházak közötti lét is gondot okozott. Kerestem az utamat. Sok kár ért akkoriban. Ekkor jött Hókuszpók. Az ember sokszor kényszerül olyan helyzetbe, amit nem szeret, de a megélhetés nagy úr. Ezek a szituációk is okozhatnak olyan színészi gondot, amelynek következtében, lehull minden, csupán az a bizonyos dolog marad. Egy színész soha nem tudhatja, mi miatt marad fenn a neve. A Hupikéket ma is szívesen nézik. Ha az emberről el is feledkeznek, azt mindig tudni fogják, ki volt Hókuszpók.

– Sokféle karakter jelenített már meg, a megformálásban mi az, ami segíti?
– Az élmények. A Katona József Színház stúdiószínpadán játszottam egy szerepet, melyben el kell mondanom hozzávetőleg hetven nevet. A felsorolás vége a kétségbeesés. Kihívás ez, hiszen egyrészt a neveket tudni kell, a végén pedig reményvesztettség, hogy azokat mind megölték. Hozzásegített ennek megvalósításához, az élmény, amikor odahajoltam az 5 hónapos unokám fölé, és néztem a tekintetét. Akkor kezdett látni a végtelenbe, nem csupán nézni. Feltettem a kérdést: mi lesz veled, ha már nem vagyok? Ez a pillanat eszembe jutott a színpadon, és hihetetlen nagy segítséget jelentett.

– Melyek azok a szerepek, amelyeket meghatározónak tart pályájában?
– Azok, amelyekre azt mondhattam: megkérdőjelezhetetlenek. Ilyen volt Arturo Ui Brechttől, Pécsett, Szókratész védőbeszéde a Huszonötödik Színházban, Benedek a Sok hűhó semmiértben, a Madách Színházban, Fösvény a Katona József Színházban, az Eltört korsó. Akkor lettem színész, amikor már nem irigyeltem a másikat. Pályám elején nehezen viseltem, ha valaki jobb volt nálam. Úgy éreztem, vesztese vagyok szakmámnak.29 évesen eljátszhattam egy 45 éves vaskos dokkmunkást, ami nagy dolog volt akkor, mert a színház bizalmat szavazott nekem. Önbizalmam sosem volt. Azzal igazolom magam, ha valamit keddről szerdára reményt keltően meg tudok oldani.

– Minden hivatás, így a színészet is teljes koncentrációt jelent. Mi az, ami feltölti, pihenteti?
– A vadászat, ami ma már csak ürügy arra, hogy kimehessek az erdőbe. Kissrác koromban órákat tudtam eltölteni egy hangyaboly felett. Néztem, ahogyan az élet működik, Egy hangya milyen óriási terheket cipel, majd elhagyja, de visszamegy érte, ez hihetetlen izgalmas. Az élet szerves, logikus működése. Pontosan megmutatja a hangya, hogyan kell élni. Nem elhagyni semmit, vigyázni rá, visszamenni érte, a dolgunkat akkurátusan elvégezni, megoldani a problémákat, végigcsinálni. Egyszerű az élet, nem szeretem túlbonyolítani.

– Minden létező szakmai elismerést megkapott már. Hogyan éli meg ezeket a sikereket?
– Ezeket nagyon szépen köszönöm. Jól esik, ha a bányaló, feljön a mélyből, s egy pillanatra látja a fényt, mielőtt visszamegy. Ezek az elismerések ilyen felvillanó fények. Van a szakmában, akinek azt mondom, hogy szidhatsz, de több az, akinek azt mondom, ne dicsérj. 

– Kit tart meghatározónak szakmai életében?
– Ádám Ottó, a mesterem. Ő azt a pontot határozta meg, ami alapján érdemes nézni az életet. Ez nagyon fontos. Ennek alapvető feltétele: az emberért megtenni mindent.  Ne a művészetbe csodálja magát az ember, hanem magában a művészet lehetőségét. A szakmát tőle tanultam, sőt azt is: egyéb dolgom sincs, mint egyik napról a másikra valami akkurátusan megoldani. Nem kell sok. Keddről szerdára valamit, az épp elég. Ha az ember nagy léptékben gondolkozik, megfeledkezik arról, hogy akkurátusan tegye a dolgát. Nem egy rosszabb világot hagyni magam mögött. A hétköznapi tűnődések során az ember megfeledkezik arról, hogy az idő eljár felette.