Számos kutatás állapította már meg, hogy az érintés kiemelt fontosságú a gyermekek fejlődéséhez. De felnőttként is szükségünk van rá? Igen, bár azért annyira nem, mint gyerekként. Miközben az érintés iránti igény kevésbé létfontosságú az érzelmi fejlődésünkhöz, az életkorral még sem múlik el teljesen. De miért is olyan fontos az érintés?

Csökkenti az agresszivitást

Az érintés csökkenti az agresszióra való hajlamot. Azokban a kultúrákban, ahol gyakoribb az érintkezés, kevesebb az erőszak, ahol pedig kevesebb a tapintás, ott rendkívül magas az ifjúsági és felnőttkori erőszak. Ha az emberek nem érnek hozzá egymáshoz kedvesen, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy támadó jelleggel fordulnak majd társaikhoz.

Csökkenti a stresszt

Akár egy egyszerű kézfogás is csökkenteni tudja a stressz szintjét. Az érintéssel csökken a szervezet kortizol szintje, ezáltal csökkentve a stressz szintünket. Éppen ezért akarjuk azonnal megragadni társunk kezét, amikor megijedünk valamitől. És ezért jó ötlet kezet fogni egymással egy értekezlet előtt: a stressz szint csökkenésével oldódik a feszültség is.

Bizalmat épít

Az érintkezés elősegíti a bizalom és a mély emberi kapcsolatok kialakulását. A kézfogások annak demonstrálására alakultak ki, hogy a kezét nyújtó félnél nincs fegyver és ezáltal biztonságos a közeledése. Már önmagában az is biztonságérzetet kelt az emberben, ha valaki hozzá ér.

Önbizalmat ad

Az érintés abban is segít, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból, mert teljesítményfokozó hatása is van. Egy kosárlabdázók között végzett kutatás megállapította, hogy azok a csapatok, melynek játékosai megérintik egymást (például pacsiznak vagy megölelik csapattársukat) akár csak két másodperc erejéig is a meccs előtt, gyakrabban győznek.

Ínséges idők a pandémiában

Legtöbbünk már lassan hónapok óta él otthon teljes bezártságban és izoláltságban egy világjárvány kellős közepén. A vírusfertőzés megakadályozása érdekében kénytelenek vagyunk tisztes távolságot tartani társainktól, érintkezéseinket, amennyire csak tudjuk, minimalizáljuk. Elmaradnak a kézfogások, a puszik, a kedves ölelések, a törődés fizikai megnyilvánulásai. Hát nem ironikus, hogy amikor leginkább szükségünk lenne arra, hogy minden lehetséges módon csökkentsük a stresszt, akkor nem érhetünk hozzá egymáshoz?

A vágyakozás az érintésre az emberi természet része. Az emberek közötti érintkezés, mint amilyen egy kézfogás is, azonban elősegíti a vírus terjedését. Mire elmúlik a járványhelyzet, simán lehet, hogy leszokunk a kézfogásról. De ha teljesen nem is kopik ki a mindennapjainkból, sokkal óvatosabbak leszünk: kevesebbet és ritkábban érünk hozzá majd a másikhoz. Minden bizonnyal vannak olyan emberek, akik örülni fognak, ha ritkábban érintik meg őket, de sokan vannak olyanok is, akik - különösen most - rájönnek, mennyire fontos a rendszeres fizikai kapcsolattartás másokkal.

Az érintésre szükség van

Sokan már most teljesen feleslegesnek találják a kézfogást, sőt, vannak kultúrák, ahol egész egyszerűen ez nem is szokás. De ettől függetlenül még ezekben a kultúrákban is épp olyan fontos az emberek számára az érintés. Japánban például tipikusan meghajlással vagy integetéssel köszöntik egymást az emberek, de vannak „ölelő kávézók”, ahova azok járnak, akik szeretnék, ha megölelnék őket és odabújhatnának valakihez. A kávézók segítenek a mindennapos stressz és a szorongás oldásában.

Éhezik a bőrünk

A lakosság körülbelül 10 százaléka él egyedül. Ha az ajánlottnak megfelelően különítjük el magunkat a jelenlegi vírushelyzetben, akkor teljesen egyedül vagyunk. Végtelennek tűnő idő óta vagyunk megfosztva az érintéstől, gyakorlatilag idejét sem tudjuk már, hogy mikor öleltük meg barátainkat legutóbb, fogtunk kezet vagy ültettük az ölünkbe valamelyik közeli rokongyereket. Az érintés huzamosabb ideig tartó hiánya pedig mostanra már a közérzetünkre, általános hangulatunkra is hatással van.

Ezt a jelenséget „érintési éhezésnek” vagy „bőréhségnek” hívják. A jelenség depressziót, szorongást és álmatlanságot okoz. A jelenlegi helyzetben teljesen normális, ha úgy érezzük, hogy nagy magányunkban, teljes izoláltságunkban egyszerűen képtelenek vagyunk hatékonyan ellátni a mindennapi feladatainkat. Egyáltalán nem jelenti azt, hogy lusták vagyunk, sokkal inkább a bőrünk éhezik az érintés után. A bőréhség leküzdésében segíthet, ha az érintés érzését megpróbáljuk reprodukálni, például ha pihe-puha plédbe burkolózunk, vagy hosszú, forró fürdőt veszünk, de egy kisállat örökbefogadása is rengeteget javít az ember közérzetén.

Érinteni és érintve lenni

A legtöbbször fel sem tűnik nekünk, hogy milyen pozitív hatással van a hangulatunkra, ha valaki hozzánk ér. Persze ez nem azt jelenti, hogy bárkit össze-vissza simogathatunk a beleegyezése nélkül, főleg nem egy világjárvány kellős közepén (meg egyébként sem). De teljesen érthető és normális emberi reakció az izoláltságunkra, hogy ki vagyunk éhezve az emberi kapcsolatokra, hogy vágyunk rá, hogy érintsünk és hogy érintve legyünk. Aligha lehet megjósolni, hogy meddig kell még tartanunk szeretteinktől a tisztes távolságot, hogy mikorra kopnak ki életünkből az érintkezésmentes mindennapok. Az viszont egészen biztos, hogy ha túlleszünk a járványon, legtöbbünk első reakciója az lesz, hogy - ha kicsit óvatosabban is, ám eléggé el nem ítélhető módon – megölelgetjük rég nem látott szeretteinket. Abban meg csak bízni tudunk, hogy a rendszeres, megfelelő kézmosásra most jó sokan és hosszútávon rászokunk.

(A cikk a Refinery29 What Happens When We Can’t Touch Each Other? Skin Hunger című cikkének felhasználásával készült.)