- Már 54 éve a diósgyőri Kuruc utca az otthonom. Hosszú volt az út idáig - sóhajt fel a most 80 esztendős Kovács Zoltánné Csató Edit. - A sors nem egyformán kegyes mindenkihez. A gyerekkorom szörnyű volt, hiszen édesapám, Csató István odaveszett az orosz fronton kétéves koromban, hadiárva lettem. Az idő múlásával anyám férjhez ment Csörgő Jánoshoz, Borsodivánkán laktunk. És még nem volt vége a traumáknak. Családunkat kuláknak nyilvánították, és miután nevelőapám 1951-ben nem volt hajlandó belépni a termelőszövetkezetbe - ezt persze már csak jóval később tudtam meg -, az ávósok elvitték Kistarcsára, az internálótáborba. Augusztus 2-án aztán mi következtünk. Éjszaka fél kettőkor megállt a házunk előtt egy nagy teherautó, jöttek értünk az ávéhások. Fél órát se hagytak, hogy holmijainkat összeszedjük, bepakoljuk. Vittek bennünket: édesanyámat, csecsemő korú öcsémet és engem, a 9 éves gyereket Hortobágyra, Árkus tanyára. Utólag kiderült: ez a 12 hortobágyi kényszermunkatábor egyike. Sokadmagunkkal hurcoltak minket ide bírói ítélet nélkül, ártatlanul. Egy istállóba kerültünk a birkák közé, kihajtatták velünk, majd kipucoltatták fekhelyünket. Iszonyú bánásmódban volt részünk, de én ezt még kellően fel se tudtam fogni akkor. A sivárságot, a fátlan, mocsaras puszta kietlenségét persze észleltem, néha még ma is hallom az őrsparancsnok riasztó fütyülését. A délibábot 70 éve őrzöm magamban. Emberszámba se vettek minket, elég csak annyit megemlíteni, őrzőink azt harsogták: ”A zsírotokkal lesz megtrágyázva a Hortobágy!” Sztálin halála 1953-ban nálunk is korszakváltást jelentett. Ha Nagy Imre nincs, még mindig ott vagyunk a Magyar gulágon! Az első Nagy Imre-kormány 1953 júliusában minisztertanácsi határozattal amnesztiát hirdetett a deportáltaknak, feloszlatták az internálótáborokat. Szabadon bocsátottak, de nem térhettünk vissza azonnal mi sem otthonunkba, Borsodivánkára. Tizenkét évesen még egy évig nem mehettünk haza Borsodivánkára, nem engedtek be. Egy rokonunknál, Egerfarmoson húztuk meg magunkat. Sose volt téma a családban a kényszermunkatábor, megtiltották, hogy beszéljünk róla. Azóta sem kért tőlünk senki bocsánatot, nem kárpótolta senki az áldozatokat.

Szép lassan nagyot fordult a világ. Férjhez mentem az ugyancsak borsodivánkai Kovács Zoltánhoz 1959-ben, október 24-én leszünk 63 éve boldog házasok. Az erdészetnél dolgozott, úgy volt először, hogy a Horthy-féle Szelcepusztára költözünk, szerencsére a szendrői vadászat vezetője lebeszélte erről az uramat. Szendrőládon voltunk 1963-ig, majd Mocsolyáson, mindkét helyen otthon maradtam a gyerekeinkkel: Editkével és Zolikával. 1968-ban behelyezték Miskolcra vadászati, fásítási felügyelőnek. Innen ment nyugdíjba. Én kezdetben az óvodában helyezkedtem el, végül a Városgondnokságtól vonulhattam nyugállományba 1998-ban. Családunk kiteljesedett: sikeres, többszörösen kitüntetett pedagógust neveltem a lányomból. Három unokánk és egy dédunokánk vesz kerül. Kell ennél nagyobb boldogság? Néhány hete megcsörrent a telefonom, az egyik borsodivánkai rokonom értesített, hogy október 9-én avatják a hortobágyi kitelepítettek emléktábláját. Kései elégtétel, hogy márványban rajta a nevünk: Csörgő Jánosné, ifj. Csörgő János, Csató Edit.

A ma embere számára Editék szomorú történetének tanulsága az lehet: a hatalom nem sokat változott. Aki nem alkalmazkodik a fennálló rendszerhez, könnyen kitaszítottá válhat. Ahogy Zorán írta dalában: És ők nem kérik senkitől számon/Az elrabolt évek sorát/Pedig semmiért vesztek el álmok…