Kevin Macdonald sokszor ült le beszélgetni nagyapjával, és leginkább arról a távoli városról kérdezte, ahol nagyapja született, és aminek nevét egy angolnak egyáltalán nem könnyű kimondani.
– Nagypapa, szeretném, ha mesélnél tovább nekem – szólalt meg Kevin, amint a valóban kissé csípős, ám igen finom pörkölt eszegetése közben meg tudott szólalni. – Hoztam a korábbi jegyzeteimet. A fiatalember nem említette meg nagyapjának, milyen titkos gondolatokat forgat a fejében. Amióta ő is eljegyezte magát a filmes szakmával, foglalkoztatja, hogy megírja szeretett nagyapja élettörténetét, s talán egyszer majd film is készül belőle. De ezek a tervek még nagyon távolinak tetszettek a fiatalember számára, s nem is akart róla beszélni.
A jóllakottság hozott némi elpilledést is, ám a fáradtságot elkerülendő, rögvest elővette jegyzeteit, tollát, s elhelyezkedett az apró szoba kényelmes foteljában, várva, hogy nagyapja belefog élettörténetének további mesélésébe. Az öreg is elhelyezkedett, köhentett néhányat, aztán elcsendesedett. Szeme elhomályosodott, s messze, valahova az igen messzi távolba nézett. Már nem itt volt.
Visszautazva ismét a múltba, szinte ugyanaz a kíváncsi és bizsergető öröm járta át, mint amikor egy alkalmi munkából szerzett nagyobbacska összeget arra fordított, hogy vetítőgépet vásárolt magának. Felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy egy nyáron, hazautazva, meghívta apja munkásait egy kis filmnézésre, ám az egyszerű emberek nem tudták, hogy mit kell nézni, így nem a vásznat figyelték, s csak felvillanó fényeket láttak. „Pásztor szindróma” – emlegette sokszor ezt az élményt, amikor olyanokkal találkozott, akik nem értették filmjeit.
Első átütő sikerét az 1943-as év hozza, amikor a 49. szélességi fok című filmjüket két témában is Oscar-díjra jelölik, és meg is kapják „a legjobb eredeti történet”-ért. Szokatlan volt a filmvilágban az is, ahogy a stáblistán e két filmnagyság megjelenítette magát. Mert az „író, producer és rendező Michael Powell és Emeric Pressburger” felirat alapján nem különítették el a szerepeket, igaz, a film készítése során is ez jellemezte őket.
Mennyit beszélgetett még utána is nagyapjával, egészen annak következő évben bekövetkezett haláláig. Hiányt érzett… ellátogat néha a sírjához, s most itt van szülővárosában, Miskolcon, hogy felkeresse azt a házat, ott a Szentpéteri kapuban, ahonnan nagyapja alig 10 évesen nekiindult a világnak. Tudta, hogy interjúk, fotózások várnak rá, hogy a filmszemle további programjai is fárasztóak lesznek, de nem bánta. Eszébe jutott, milyen érdekes volt, amikor először nézte meg nagyapja több filmjét… mennyire személyesek, gondolta azonnal. Akkor erősödött meg benne, hogy nagyapja olyan alkotó volt, aki megérdemli, hogy ne feledhesse őt el az utókor. Akkor, igen akkor döntötte el, megírja élettörténetét, és filmre is viszi. Milyen büszke lenne most, ha látná, hogy eljöttem ide. A szülőházához, és méltó lettem ahhoz a munkához, amit ő elkezdett, és ami nekem is olyan utat jelentett, melynek vége nemzetközi elismerés és Oscar-díj lett. És most itt állok nagyapa egykori háza előtt.
Pressburger Imre József néven született 1902-ben Miskolcon. Az 1920-as évektől írt forgatókönyveket. 1935-ben telepedett le Angliában, itt egy kis magyar filmes közösségre talált, tagjai szintén az üldöztetés elől menekültek a szigetországba. Köztük volt Korda Sándor, a London Films tulajdonosa, aki forgatókönyvíróként alkalmazta Pressburgert. 1938. június 24-én feleségül vette Donáth Ágit, de már 1941-ben elváltak. Későbbi felesége, Wendy Orme, tőle egy lánya született, Angela Pressburger. Az ő fia Kevin Macdonald, Oscar-díjas dokumentumfilmes, filmrendező. Kevin írt nagyapjáról egy életrajzot, meg is filmesítette életét The Making of an Englishman címmel 1995-ben. 2007. szeptember 21-én, miskolci szülőházán (Szentpéteri kapu 3.) emléktáblát helyeztek el, melyet 2009 szeptemberében a CineFest meghívására Miskolcra érkező Kevin Macdondald - a cikksorozat szerzőjének társaságában - megkoszorúzott.
