Az egyedi és megismételhetetlen program apropója az volt, hogy a miskolci színház az évadzáróval átlépett a 200. ünnepi évadán, a múzeum pedig a Múzeumok éjszakáján lépett be fennállásának 125. évébe, tudtuk meg dr. Hajdú Ildikótól, a múzeum általános igazgatóhelyettesétől. Mint mondta, ennek alkalmából kérte fel az intézmény szubjektív tárlatvezetésre Béres Attila színi direktort, és Lajos András Déryné-díjas színművészt a nemrég megnyílt Képtár „A titkos és publikus” című kiállításán azt is hangsúlyozva, hogy a színház erőteljesen kötődik a képzőművészetekhez.

A tárlat Kövesi István és dr. Petró Sándor műgyűjtők különösen érdekes és tanulságos, egymással több szempontból is párhuzamba állítható képzőművészeti gyűjteményeit mutatja be, amelyen a többi között Csontváry-Kosztka Tivadar, Lotz Károly, Gulácsy Lajos, Rippl-Rónai József, Csók István, Egry József, Czóbel Béla, Vaszary János művei is láthatók.

Béres Attila a tárlatvezetéssel kapcsolatban lapunknak azt nyilatkozta, hogy Miskolcnak mindig is voltak olyan csodálatos emberei, mint amilyen a két műgyűjtő volt. A direktor szerint Miskolc kulturális szempontból Európa origója, a kultúra és a turizmus városa. – A csoda a kezünkben van, csak élnünk kellene vele – hangsúlyozta, ám úgy látja, hogy az az önbizalom, ami jellemezhette az 1800-as évek elején a miskolciakat, amikor megépítették a színházat, vagy 125 éve létrehozták a múzeumot, mostanság mintha hiányozna. Ezért is örül annak, hogy a miskolci nemzeti egyedüli magyarországi teátrumként bekerült az Európai Színházi Unióba, és az ország leglátogatottabb színháza lett, a múzeum pedig elnyerte az Év Múzeuma díjat, mert általuk megmutathatóak a város hihetetlen gazdag kulturális értékei, melyek révén minden miskolci büszke lehet önmagára.

Lajos András azt mondta, hogy a kiállításon látott művek által keltett benyomások inspirálták, és költeményeken, személyes történeteken, valamint dalokon keresztül osztotta meg élményeit a látogatókkal Rónyai Krisztina múzeumpedagógussal karöltve, aki a képek történetéről beszélt. A színművésztől megtudtuk, hogy ő határozhatta meg az előadott verseket, dalokat csakúgy, mint az inspirációra kiválasztott képzőművészeti alkotásokat. Megihlette például a Vaszary János Corrida Madridban című képén látható bikaviadal szenvedélyessége, melynek kifejezésére Pilinszky János Egy szenvedély margójára című versét mondta el. Csontváry-Kosztka Tivadar A keresztre feszített Krisztus Passiótöredékénél egy egyházi dalt énekelt el hálaadásként. A színművész elárulta, hogy az egyik legmélyebb benyomást Keleti Gusztáv Tátrai táj vízeséssel című képe tette rá, amit két versben is kifejezett. Mesélt arról is, hogy Rippl-Rónai József Szőlőművelő művéhez édesapjától kért segítséget az Itt van már a szüret ideje című dal egyik versszakával kapcsolatban.

A feladat egészéről a színművész azt mondta, hogy az újdonság erejével hatott rá. – Mégis leginkább annak örültem, hogy a felkészülés közben csodálatos embereket ismertem meg. Káprázattal töltött el az az elhivatottság és szakmaiság, amellyel a múzeum munkatársai részt vesznek az intézmény hétköznapjaiban, az az önzetlenség, amellyel bevezetik a látogatókat a művészettörténet mélységeibe, és amellyel megosztják szakmai tudásukat az érdeklődőkkel – fejtette ki, majd cinkos intésként hozzáfűzte: érdemes azonban óvatosan bánni az olyan tudatmódosító intézményekkel, mint a színház és a múzeum, mert hatással lehet a döntésekre. Ez utóbbi kijelentést arra a tapasztalatára alapozta, jegyezte meg, hogy a tárlatvezetésre tudattalanul is a kiállítás terének falaival megegyező színű inget vásárolt magának, és zoknit vett fel.

A színművész beszélt arról is, hogy hatalmas élményként élte meg, amikor Szolyák Péter, az intézmény igazgatója éjfél után, június 23-án bejelentette, hogy a Herman Ottó Múzeum 125 éves lett.