Te miért vagy itt? Csodálkozott rám Alsózsolcán kedden este az egyik újságíró kollégám az akkumulátorgyár lakossági fórumán. Valóban nem egy kiadóvezető feladata az, hogy cselekvően vegyen részt a nyilvánosság biztosításában. A Miskolci Napló és a Miskolc Televízió munkatársai tették is a dolgukat aznap este, a helyi önkormányzat nem gátolt bennünket ebben, amiért köszönettel tartozunk nekik. 

Kedden rajtam kívül sok-sok miskolci volt ott a fórumon. Biztosítva az ott élőket, hogy együttéreznek velük, értik a félelmüket, és nemcsak tapasztalatokkal, tudásukkal, hanem cselekedetekkel is szeretnének melléjük állni. Akik ott voltunk, tisztában vagyunk azzal, ma az alsózsolcaiak, debreceniek, bátonyterenyeiek, gödiek, győrszentivániak, holnap a miskolciak. Sőt, Alsózsolca közelsége egyenlőségjelet tesz Miskolc és Alsózsolca között. 

De miért is voltam ott? Már az első „Magyarország akkumulátor-nagyhatalom lesz” híreknél – ha belepusztulnak vizeink, termőföldjeink, ha belehalunk is –, valahogy az kezdett bennem felsejleni: a jelenlegi magyar kormánynak ez lesz a Bős-Nagymarosa. Nem vagyok már fiatal, 30 éve dolgozom a sajtóban – szoktam mondani, láttam már annyi szemetet, hogy az Avast fel lehetne belőle építeni –, sőt , éltem a rendszerváltás előtti időkben is. A bős-nagymarosi, Dunakanyarban épített vízlépcső nemcsak azért vált hírhedtté, mert tönkretette a Duna élővilágát, hanem azért is, mert ez olyan országos tiltakozás szimbólumává vált, ami – sok más, az emberek életét megnyomorító ügyekkel együtt – a rendszerváltáshoz vezetett. Bős-Nagymaros jelképe annak, hogy amikor egy hatalom elhiszi magáról, hogy bármit megtehet, akkor valami elszakad az emberekben. Arany János szavaival élve: Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette. 

Kedden Alsózsolcán fegyelmezett, kulturáltan viselkedő, de a félelem szellemével átitatott emberekkel találkoztam. A döntés megszületett: Alsózsolca nem akar akkumulátorfeldolgozó üzemet. Nem kockáztatja a saját és környezete egészségét, nem kockáztatja a gyerekei jövőjét. Nem kockáztat olyanért, ami semmi hasznot nem hoz az ott élőknek. Nem adják oda az egészségüket évi 76 millió forint iparűzési adóért, ami lakosonként évi 13 ezer forintot jelent, ami már egy bevásárlásra sem elég. 

Félnek az emberek. Félnek attól, hogy a hatalom átgázol rajtuk. Ahogy ezt teszi Gödön, Debrecenben, Mikepércsen, Győrszentivánban, és teszi még majd sok olyan településen, amiről még nem is hallottunk. Félnek a föléjük hatalmasodó gigacégek öltönyös embereitől, akik mosolyogva előadják azt: mindent garantálnak. Bármilyen hazugságot mondhatnak, hiszen mögöttük a háttérben olyanok állnak, akik egy éjszaka alatt úgy írják át a törvényeket, hogy a zsebükben még több milliárd landoljon.

Három unokám van. Az én nyolc-, öt- és kétévesem fantasztikus lelkesedéssel, energiával és értelemmel nyiladozik, sok-sok gyermeki elképzeléssel, mivé szeretnének válni. A nagyobbak már rég túlléptek József Attila „tűzoltó leszel s katona” meséjén, mérnökként, orvosként gyógyítanák ezt a világot. A fórum után későn este hívott a fiam, aki családjával Ongán él: Mi történt anya? Örömhírt nem tudtam vele közölni, de azt igen: egy város beleállt abba, amit a közössége kíván, megvédi magát. Ha mi is ezt tesszük, legyőzhetetlenek vagyunk.