Emlékszem, a nagymamám karácsony elmúltával mindig mondogatta: no, kisunokám, a következő nagy ünnepünk a húsvét lesz, addig azért aludni kell még párat, évszakváltás is jön, a hó elolvad, lehet menni a szőlőbe, ki kell takarítani a borospincét, lesz munka bőven! Mégis úgy éreztem, mintha ünnepről ünnepre élnénk. A várakozás alatt, a két esemény között a csiríz a szürke hétköznapok masszája; mint elemi részecskék az atomban, úgy kapaszkodnak egymásba a fontos időpontok, amelyek végtére is kiadnak egy teljes életet.

Miközben ezen gondolkozom, konstatálom magamban: gyorsan lepergett ez a nyár is, lám, itt vagyunk megint, augusztus vége, és újfent ünnepelünk, ezúttal az államalapítást és az államalapítót. Szent István, a nagy király műve ezeréves, kora már látótávolságban sincs tőlünk, mégis hat az életünkre, meghatározza azt. Valami létrejött, megalkották, megszervezték, összekovácsolták, lélekkel töltötték meg; egy államot, egy nemzetet, amik legyenek bár elvont fogalmak, kézzel nem megfoghatók, de összefonnak milliókat.

Születéseket ünneplünk, kiemelt pontjai ezek az életünknek, és észrevesszük: minden egyes alkalommal valami új érzés kerít minket hatalmába, ahogy haladunk előre. Öregszünk. S miként az ünnepi beszédre készülő megemlékező, mi is a mához akarunk szólni. A 20. életévét elérő fiatalabb testvért azzal biztatjuk, hogy öleld át a világot, hozz ki belőle és magadból a legtöbbet, szerezz élményeket, éld meg a csalódásokat. Rá tíz évre aztán megkérdezzük: minden megvolt, mélység és magasság? Akkor most már építkezhetsz, szorítsd picit háttérbe az egót, és fókuszálj arra, te mit adhatsz a körülötted élőknek.

Aztán - úgy tűnhet - egy szempillantás alatt máris 35 a "kistesó". A családban éppen a héten ünnepeltük a jeles alkalmat. Mivel is kellene köszönteni? - kattog az agyam, miközben zakatolok ki vidékre. Hosszú út van mögötte, még komolyabb előtte, tervekkel, küzdéssel és megnyugvással. Négy év előnnyel mit is mondhatnék neki? Csupa közhelyet: azt, hogy tanuljon az előtte járóktól, okuljon hibáikból, a jót kövesse, a rosszat eressze. Talán kevésbé népszerű álláspont: úgyis azt fogja csinálni, amit akar, hát akkor inkább azt erősítsük benne, hogy mindig ott leszünk mellette.

Mert azt ünnepeljük, akit szeretünk. Közösen akarjuk megélni vele az örömét, középpontba helyezzük, felemeljük, méltatjuk, elismerjük. Odaadjuk magunkat neki. De pusztán egy órára, egy napra. De nem kellene elgondolkodni azon, hogy ezt miért ne tehetnénk meg mindennap? Miért ne lehetne egy hétfő, egy szerda: ünnep? Amikor család, város, ország, nemzet áll a középpontban.