Ütközzünk Debrecenben – hirdeti egy óriásplakát a pálya mellett az M3-ason. Szerencsétlen szóhasználat. Aki gyakran jön Pest felől Miskolcra, valószínűleg már nekihajtott szemmel ennek a feliratnak. A plakát egyébként a Nagyerdei Kultúrparkot reklámozza. A marketingesük vagy zseni, vagy egy lamantin. Vagy kettő az egyben. Amikor látom a zsiráfos plakátot, gondolatban vetek egy keresztet, és áldom a szerencsém. Ha Debrecenben lesz az ütközés, még jó, hogy csak Miskolcig megyek.

Amikor írom ezt a jegyzetet, hétfő van – az a hétfő, ami úgy kezdődött, hogy kibicsaklott a villamos a Bató-háznál. Szóval, a villamos megtette, amivel a tanárok fenyegetőznek: elhagyta a pályát. Az, hogy egyébként rendőrautóval hoppant össze, még továbbfűszerezte az egyébként is pikáns sztorit. Beindul a hírportálokon a kattintásroham, a kommentszekciót ellepik a helyszínelők. Pillanatok alatt válunk 150 ezer Horatio Caine városává: mindenki tűpontosan tudja, mi történt, miért történt, és kinek az anyját kell szidni.

Ez a hétfő egyébként nem az MVK Zrt. napja volt: délután egy Nissan és egy busz csattant össze a Katowicén, valahol a húszemeletes környékén. Azon gondolkozom, a Miskolci Állatkert nem tett-e ki valami hirdetést, hogy „ütközzünk Miskolcon”?

Visszatérve a kommentszekcióra, bevallom, gyakran megvisel. Az újságírói lét egyik lélekgyilkos feladata a szemlézés mellett itt olvasgatni. Az ember kilép a saját véleményének visszhangszobájából, és figyeli a négyszáz danos megmondómestereket, ahogy úgy fejelik szét a másik emberi mivoltát, mint tibeti szerzetes a pepsis dobozt. Az is hamar kiderül, hogy nincs az az emotikon, amit ne lehetne a másik lejáratására használni.

Egy ideje otthagytam ezt a küzdőteret, csak nézem, azt is inkább hivatalból. Jó, néha még odaírok, használva az olyan fehér öves kifejezéseket, hogy „kedves”, meg „tisztelettel”, aztán kapok egy verbális pörgőrúgást, és elszáll az igazságérzetem. Fura, de valami olyasmi következtetést vonok le ebből, hogy öregszem. Nem vitatkozok, nem fontos, hogy kiálljak az igazamért. Nem akarok ütközni se frontálisan, se a monitor mögül. Mert az igazság képlékeny dolog, nem mindegy, honnan nézzük.

Eszembe jut egy példasztori, amit anno a filozófiatanárom mesélt előadáson. Valahogy így mondta: „Képzeljük el, hogy a katona, aki ledobta az atomot Hirosimára, visszatér az USA-ba, és hősként ünneplik, mert véget vetett a háborúnak. Felvonulást szerveznek neki, show- műsorokban szerepel, sorra veszi át a kitüntetéseket. Aztán egyszer arra megy haza, hogy a felesége épp felszarvazza a szomszéddal. Dühében lelövi mindkettőt, amiért elítélik, és börtön vár rá. Ha szigorúan vesszük, megölt több mint százezer embert, és megünnepelték, aztán lelőtt kettőt, amiért elítélték. Ez a példa mutatja, hogy mennyit számítanak a társadalmi elvárások a tények megítélése során”.

Valami ilyesmit érzek a kommentszekció kapcsán is. Vezessenek óvatosan!