Nosztalgiával gondolok vissza a vidéki életre. Kimondani is sok: csaknem húsz éve már annak, hogy Miskolcra költöztem. Egy kis faluban nőttem fel, az igazi Borsodban, ahol pajtás volt a tizedik szomszéd gyereke is, ahol a harang nekem is szólt egy kicsit (anyai nagyapám látta el a harangozói teendőket), és ahol tudtam: baj nem érhet, mert mindenki vigyáz rám. A Száz év magány Macondója egy pici völgyben, ott, a csendes Bódva partján, félúton Edelény és Szendrő közt.

Ahogy jönnek elő az emlékek - nagymamám lekváros buktájának az illata, a reggeli dértől reszkető piros pipacsok látványa, a végtelen szabadság érzése -, úgy erősödik bennem a meggyőződés: páratlanul szép gyermekkorom volt; áldás, hogy mindez megadatott nekem.

Most, közel a negyvenhez, ide vágyom vissza. Na, nem mintha nem rajonganék a Kilián árnyas utcáiért (de jó is ide hazatérni egy fárasztó nap után!), ne imádnám Lillafüredet és Miskolctapolcát, vagy ne élvezném időnként a belváros nyüzsgését - élem én ezt is, nem panaszkodom.

Mégis: valami belül vidékre vonz. Talán keresem az elveszettnek hitt fesztelenséget, nyugalmat és biztonságot, amit én egy pár száz fős kistelepülésen tapasztaltam meg először. Itt látszólag csendesen pereg az élet - a ritkábban előforduló változásoknak és történéseknek azonban jóval nagyobb tétje és súlya van. Mint Márquez fenn már megidézett regényének kitalált településén: a dzsungel egy világtól elzárt, megszelídített szegletén csak nagy ritkán éri külső inger a lakókat, csodákkal átszőtt életük azonban szeretettel, vidámsággal és gyarapodással teljes.

Egy település, amit elkerült a megosztottság. Elkoptatott szó (kiüresítették a politikai szólamok), de valahol még létezik a közösségépítés, mert az nem parancs-, hanem hívószóra működik: amikor a szomszéd megkér, hogy segítsek a kerítés építésénél, majd máskor én hívom a villanyszereléshez, hogy aztán a munka végeztével sörözzünk egy jót. A szüleim példáját látom most a baráti körömben: úgy épültek, újultak meg házak, utcák, hogy egymást segítették a rokonok, a haverok. Nem csak otthon: szoros kötelék is kialakult.

Sokan úgy értelmezik a Száz év magányt, mint amiben a Paradicsomból való kiűzetés jelenik meg. Az én értelmezésemben - még inkább: az érzéseim diktálják ezt - épp fordítva történt: a regény hősei hosszú vándorlásuk után rátaláltak arra a helyre, ahol a maguk törvényei szerint élhettek - varázslatos, csodálatos: gyermeki életet.