Az idő együtt született a mindenséggel. A Nagy Bumm előtt nem volt semmi, ami akár csak másodpercekben is mérhető lett volna. Nem váltott nap és éj, nem rohantak patakok, atomok sem hasadtak - nem volt, aminek kezdete lett volna s vége. Az energia végtelen sűrűségű és kíméletlen hőmérsékletű volt. Aztán a világegyetem - mai tudásunk szerint mintegy 13,8 milliárd évvel ezelőtt - tágulni kezdett; teret, mozgást, időtartamot adva a történéseknek.

A napokban késő estig olvastam Az idő rövid története című könyvet; kicsit bele is szundíthattam, mert arra riadtam, hogy amint a gravitáció lehúzta az ágyról, nagyot puffant a padlón Stephen Hawking bestsellere. Lám, egy újabb törvényszerűség a létezésben - hatás és ellenhatás, vonzás és taszítás, tér és idő, amik láthatatlanul is befolyásolják, sőt: meghatározzák az életünket.

Mondják, egy traumaszerű sokkhatás feldolgozásához leginkább idő kell. Mint az ősrobbanás után, történnek ugyan események körülöttünk: ahogy a bolygók keletkeztek, napok köré gyűltek, majd megkezdték évmilliós útjukat pályájukon, úgy mi is új embereket ismerünk meg, közösségekbe szerveződünk, próbálunk irányt szabni az új életünknek. Tartozni szeretnénk valahová, ahol feledtethetjük a múltat - mégis: alapvetően valóban az idő változtat rajtunk a legtöbbet.

"Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?" Pilinszky János Apokrifja most, a magyar költészet napján ismét "szembejött" velem. Szól a 40-hez közelítő férfihoz is. A vers (boldog időszakokat megtörő) régi és újabb kudarcokat elevenít fel bennem. Keserédes emlékezés ez, be nem teljesülő vágyakkal, álmokkal, tévutakkal, és a helyes irány újabb és újabb kigürizett megtalálásával. Megborulás és felállás egyre renyhébb izmokkal, töredezett csontokkal, cserzett bőrrel, de újra csak: menni tovább, menni, üldözni a végtelenbe azt az álmot, amit belénk táplált az ábrándos gyermekkor, a szülők büszkesége, s közben fürkészni, hogy vajon a fizikain túl az isteni akarat is ezt írja-e meg nekünk.

Én nem tudom, mi a terve velem, de továbbra is hiszem, hogy valamit szán nekem ez az akarat: újabb okulást, tanulságot, jobbat, lélekben teljesebbet, beteljesültebbet. Ahogy az űr egyre tágul, talán a lehetőségekben is bővebben meríthetünk majd. Talán a csillagok állása is úgy alakul, hogy be tudjuk teljesíteni isteni valónkat, elrendelésünket. Mert ahogy a világ keletkezésében is ott van a felsőbb hatalom, a döntéseink is egy irányba tartanak. Hiszem, hogy lineáris az élet, a kanyarok és döccenők ellenére is.

Mi hát a tanulság? Ami erőmből telik, azt megteszem a változás érdekében - a többit pedig elvégzi helyettem a vonzás és a taszítás, a tér és az idő törvénye. Na meg az Isten, aki mindezek fölött rendelkezik az üdvözülésünkkel.