Ispánság, katamódosítás, a rezsicsökkentés csökkentése, infláció, árrobbanás. Tüncike felnőtt: innentől vagy Tünde, vagy tüntetés. Ezt egyrészről a helyzet komolysága indokolja. Most valahogy testidegennek tűnik a kicsinyítő képző használata. Ami korábban gondocska volt, az most gond. Ami tömegecske, az most tömeg. Persze van kötelező kivétel is: ami nemrég még pénz volt, az mostanra pénzecske lett.
Igaz, nem lehet mindent 100 százalékban a kormány nyakába varrni - ahogy azt ők a geopolitikai helyzettel teszik. Mégis, ők a kormány, vagyis a döntéshozó szerv, akik eddig építgették a saját Jenga-tornyukat, és most úgy döntöttek, kvázi kiszedik az összes alsó elemet, és lesz, ami lesz. Hát tüntetés lett, olyan, ami a maga nemében jó ideje egyedülálló: nem az ellenzék szervezte (még ha valamilyen formában jelen is vannak), sőt, maguk a tüntetők igyekeznek kilökni a politikát. Nem csak a „belpesti liberális elit lázong” – ahogy azt szokás mondani –, hiszen politikai szemlélettől függetlenül érintett mindenkit az utóbbi időkben meghozott kormányzati döntések valamelyike. Ennek ellenére mit értek el eddig a hídfoglalásokkal és a napok óta folyamatos jelenléttel? Azt, hogy komoly mértékben megemeli a Fidesz a rendőrök és a katonák bérét. Miért? Azért. Nehogy bevetési pajzsra emelve válassza meg a tömeg az új fejedelmet.
Egy barátom így fogalmazta meg a 89 előtti időket: „nem panaszkodtunk, mert nem panaszkodhattunk”. Értse mindenki úgy, ahogy. A rendszerváltás után a tüntetések megszaporodtak: mondhatni, kinyílt a nemzet csipája. Talán '90-ben a taxisblokád volt az első komoly volumenű kiállás az új érában. Akkor a 64 forintos benzinár miatt vették blokád alá az országot. A tiltakozások aztán rendre a nagy nemzeti ünnepek köré fonódtak. Majd jött 2006. Annak hátteréről nem kell sokat mesélni, hiszen biztosan mindenki látta az Elkxrtuk című nagy nemzeti opuszt. Akik ma „tüncikézésnek” hívják a tiltakozásokat, valószínűleg az akkori székházfoglalós megmozdulást tartják a tüntetések omegájának, amit konkrétan '56-hoz illik hasonlítani. 2006-ban egyébként a 300 forintos vizitdíj bevezetése tette be a kaput. Meg az őszödi beszéd. Gyakorlatilag valahol itt szűnt meg az MSZP sorsdöntő erőnek lenni, csak jó 15 évig erről nem vettek tudomást. Mint a súlylökő, akinél a rosszul beszúrt doppingos tű eltalált egy akupunktúrás pontot, ezért ledobott 40 kiló izmot magáról, de azért odaáll, hogy megnyomja az olimpiai rekordot.
2018-ban úgy tűnt, újra a tüntetések kora jön. Decemberben az egyik ilyen demonstráción én is részt vettem csendes tiltakozóként. Úgy gondoltam, ha formálódik a történelem, szeretném a saját szememmel is látni. A történelem azonban megszilárdulni látszott. Az ellenzék ráakaszkodott a tömeg igényeire, ezzel pedig zárt ajtónak futottak („Istenem, Ági!”).
A mostani tüntetést – ha már felnőtt – nem szabad újra tüncikézéssé amortizálni. A közös gondok locsolták naggyá. Segíteni kell, nem meglovagolni, mert ez most nemcsak egy szomorú, de egy becsapott nép kollektív légyottja.
