Még mindig hinni akarok Paul Atreidesben.
---
Megítélésem szerint legalább az 1990-es évek végéig nyúlik vissza korunk magyar társadalmának messiás-várása. Politikai öntudatra ébredésem időszakára úgy emlékszem, mintha kürtszó harsanását és a függöny félrelibbenését óhajtotta volna milliónyi szempár a zsöllyék között, hogy évekkel a színpad nyitottá válása, a belengetett nagy szabadság megjelenése után végre valahára hozza már el valaki, de komolyan, azt a fránya nyugati jólétet és a korlátok nélküli, szabad életet. A jóléti haladást - vallási neveltetés ide, vagy oda - kiegészítette egy morális elhívatás is. Valamiféle népet, nemzetet egységbe forrasztó, békét teremtő, politikus fölötti politikust képzeltünk el, aki felül tud emelkedni a hétköznapi vitákon, a fontosabb kérdésekben - a megosztottság helyett - kiegyezésre törekszik a számunkra újdonságként ható versengő pártok között, és akinek karizmája egyszerre áraszt erőt és nyugalmat. Aki ráadásul a hétköznapi politizálásban képes arra, hogy a frakciózgató percpolitikusok satnya törekvéseit (törtetéseit) letörje és meghaladja, és eréllyel, jövőképpel követőkre talál.
A messiás eljövetelének óhajtása vallási kategória - én magam idegenkedve kezelem a politikai közegben; erőszaknak érzem, ha durvább akarok lenni: összemocskolása az egykori messiás kollektív emlékének. Pedig ugyanúgy hitbeli kérdés, legyen szó vallási, vagy politikai vezető követéséről. Óriási azonban a kettő közötti különbség; tisztának maradni ugyanis egyetlen ember sem tud: hatalomvágy és a hatalom megtartásának görcsös akarása; hübrisz és gőgös önelégültség, arrogancia mételyezheti a még oly' erős elhivatottsággal bíró vezetőt is. Az olyan bűnös cselekedetek elkövetéséről nem is beszélve, mint a lopás, a tékozlás, valaminek az elhallgatása vagy a hazugság. A politikai arénában aztán nincs helye (legalábbis ritkán tapasztalni) az egymás elfogadásának, a türelemnek, a méltányosságnak, az igazságosságnak, a másik megértésének sem.
Egy közösség persze vezetőt kíván, legyen az bármennyire is esendő. Látjuk azonban, hogyan és milyen gyorsan "varázstalanodik" a korábban felkent király; a korábbi támogatók elárulása, a hazugságok spirálja, a másként gondolkodók kirekesztése sokadrangú hordószónokká degradálja a nagy reményekkel indult kiválasztottat. Az egykor fiatal, hősszívű lázadóból bazaltarcú despota lesz, akinek táborát a régiek megkopott hite és az új követők megvásárolt hűsége tartja össze.
---
Frank Herbert Dűnéjében az alig 15 éves Paul Atreides nem akarta a hatalmat, mégis felvette ezt a keresztet apja, a herceg elleni merényletet követően. Egy nép hívta el. Elnyomás alatt élő embereket, egy kizsákmányolt bolygót szabadított fel - morálisan igazolható és igazságos folyamat eredménye, hogy vezetésével megdöntötték a zsarnok hatalmát. Látomásai miatt azonban rettegett attól, mivé válhat, hová fajulhat jogos forradalma. S így is lett: mennyei királyságát utódai alatt korábban nem ismert elnyomás és hanyatlás követte. Én azonban még hiszek a fiatalokban, akik nemes célokért indulnak harcba - mert azt hiszem, semmi más nem fontos, semmi más nem lehet most üdvözítő.
