Megúsztam a Covidot, legalábbis nem derült ki, hogy egy-egy rövid kórság mögött ott lappangott-e ez a vírus, amely világszerte milliók halálát okozta. Általában a szokásos influenzahullám is elkerült eddig. Az ember ilyenkor könnyen elbízza magát. Én immunis vagyok, kemény vagyok, mások lehetnek betegek, én nem.
Ment is ez egy ideig, a háziorvosomat nemigen zaklattam sokat, legfeljebb, ha jogosítványt kellett megújítani. Aztán beütött. A múlt héten. Könnyű megfázásnak tűnt eleinte, aztán már a kollégák küldtek haza, hogy ne tüsszögjem, köhögjem tele a szobát. Igazuk volt, másnap az orvos már ágynyugalmat és antibiotikum kúrát rendelt el, egy egész hétre. Eszembe is jutott a bölcsesség, hogy aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Mert a legerősebbeket is ledöntheti a lábáról egy láthatatlan méretű vírus vagy baktérium. A világjárvány alatt nem csak az sokkolt, hogy mennyien haltak bele, hanem az is, amikor láttam, hogy az erősek is, sportolók is, sőt olimpikonok, fiatal emberek váltak áldozattá.
Néhány évvel múltam félszáz. Elmúlt már a csikó kor, de nem gondolom magam öregnek sem. A téli influenzajárványok is elkerültek eddig. De az ember is változik. Az egészségi állapotunk is. Nem vagyok egy orvoshoz járó típus, nagyon nem, viszont az idő telik, az ember kopik. Amíg minden rendben, addig hajlamosak vagyunk nem törődni magunkkal. Minek menjek én el egy orvosi szűrésre? Hiszen jól vagyok. Nem vagyok gyenge. Ha nincsen bajom, engem ne szurkáljanak, ne vegyék véremet, ne sugározzák a tüdőmet egy tüdőszűrésen. Erős vagyok és egészséges. Hát nem?
Aztán beüt az élet. Csak átjut valahogy az a kis vírus az immunrendszeren, csak egyike lettem a múlt héten diagnosztizált több mint harmincezer influenzásnak. Egészséges étrend, vitaminok ide vagy oda. És nem vagyok egy sportos alkat, pláne olimpikon. Az orvosok szerint veszélyeztetett korban vagyok. Én? Ne már! Jön az első reakció. Mert nehéz belátni, hogy telik az idő, én is beteg lehetek. Nem akarom elfogadni, tusakodok ellene, úgy sejtem, ebben nem vagyok egyedül. A statisztikák is megerősítik, hogy mi magyarok, nem vakok vagyunk, csak bátrak. Alig járunk orvoshoz, csak, ha már nagyon muszáj, szűrésekre meg „ok nélkül” - hiszen nem vagyunk betegek - el sem megyünk. Minek?
Előre gondolkodni, megelőzni, időben kiszűrni… Á, felesleges. Hiszen állunk, mint egy szálfa, hogyan esnénk el éppen mi? Hogy lennénk betegek éppen mi? Közben ismerjük a szomorú statisztikákat arról, hogy az általános egészségi állapotunk rossz, hogy valójában sok betegséggel küzdünk, rengeteg gyógyszert fogyasztunk, és ami a legrosszabb, nagyságrendekkel többen halunk meg olyan betegségekben, amelyek megelőzhetők lettek volna, ha időben elmegyünk egy vizsgálatra. Magyarország relatív helyzete különösen rossz az elkerülhető halálozások esetében. Míg 2013-ban az összes halálokot tekintve a magyar (standardizált) halálozási ráta 1,5-szerese volt az EU 14 országában végzett felmérés halálozási rátájának, addig a kezelhető betegségek halálozási rátája 2,5-szerese, a megelőzhető halálozások rátája pedig 2,1-szerese. Vagyis legalább kétszer annyian halunk meg itt Magyarországon gyógyítható betegségekben, mint a szomszédban. Pusztán azért, mert nem észleljük időben és nem kezdik el a kezeléseket. Időben! De magunkra figyelés, egészségtudatosság és szűréseken való részvétel nélkül, nem megy. Amikor meg már beüt a ménkő, késő. Most megúsztam egy influenzával. A háziorvos meghallgatta a tüdőmet is, nincs zaj, nincs baj, mondta, mehetek vissza dolgozni, de szeretné, ha felkeresnék egy bőrgyógyászt a közeljövőben, mert lát bizonyos foltokat a hátamon. El fogok menni.
